Bezárás
Vélemény

A koronavírus elleni küzdelem keretében az államoknak föl kellene függesztenie az Egyezmény hatályát – 2. rész

Szerző: Dr. Alan Greene, a Birmingham Law School egyetemi docense
A cikk eredeti angol nyelven a Strasbourg Observers blogon jelent meg 2020. április 1-jén.

Az első részben a szerző kifejti, hogy “Carl Schmitt munkássága megkerülhetetlen alapköve a rendkívüli jogrenddel kapcsolatos jogtudománynak. Számtalanszor idézett maximája azonban, miszerint “szuverén az, aki a rendkívüli jogrendről dönt”,  túlhangsúlyozza a rendkívüli jogosítványoknak a fennálló jogrenddel szembemenő jellegét. Emellett nem fordít elegendő figyelmet a rendkívüli felhatalmazás jogrendet védő funkciójára, ezzel pedig eltéríti a témával kapcsolatos diskurzust. Ebben a blogposztban amellett érvelek, hogy az államoknak aktiválnia kell az Egyezmény 15. cikkét (az Egyezmény hatályának felfüggesztése szükséghelyzet esetén), amely álláspontom szerint a koronavírus-járvány miatt szükséges korlátozó intézkedések megtételére is lehetőséget biztosít.” (Ugrás a cikk első részére.)

Támogasd a munkánkat pólóvásárlással!

Második rész

A járványügyi intézkedések által érintett további jogok

A megkülönböztetés tilalma

Az Egyezmény 14. cikkében rögzített diszkriminációtilalommal kapcsolatban is felmerülnek aggályok. Ugyan mindannyian lehetünk vírushordozók, az általános kijárási korlátozás, illetve tilalom pedig első ránézésre minden érintettre ugyanúgy hat, nem nehéz elképzelni olyan forgatókönyvet, amikor a rendkívüli jogköröket egyes rasszok vagy csoportok ellen használják. A világ számos pontján látjuk már most is, ahogy politikai vezetők a vírus “idegen” jellegét hangsúlyozzák. Donald Trump amerikai elnök például ragaszkodik a “kínai vírus” megnevezéshez. Éppen úgy, ahogyan a Fekete Halál néven elhíresült középkori pestisjárvány miatt a zsidókat hibáztatták, Ronald Reagan sajtófőnöke az AIDS betegséget “melegvírusnak” nevezte, Európa nemzetei pedig egymásra mutogatva a szifiliszt földrajzi helytől függően “olaszkórnak”, “franciakórnak” és “spanyolkórnak” titulálták. Régre visszanyúló történelmi tapasztalat tehát, hogy a járványok terjedéséért előszeretettel hibáztatják a kisebbségeket és más nemzetek állampolgárait.

A rendkívül széles diszkrecionális jogkörök magukban rejtik a diszkriminatív alkalmazás veszélyét, ahogyan a jogalkalmazók gyakran a megérzéseikre hagyatkozó intuitív módon döntik el, hogy e rendkívüli jogosítványaikat kikkel szemben alkalmazzák. Ékes példái ennek a jelenségnek az Egyesült Királyságban rendelkezésre álló statisztikák, amelyek rávilágítanak, hogy a terrorizmus elleni fellépés jegyében, alapos gyanú nélkül is alkalmazható intézkedések célpontjai gyakran jól körülírható kisebbségek és “gyanúsnak” tekintett közösségek. Az Egyesült Királyság Legfelsőbb Bírósága végül nem adott érdemi választ arra a kérdésre, hogy ez a rezsim sérti-e Egyezmény megkülönböztetést tiltó 14. cikkét arra tekintettel, hogy vallási és születési alapon valakinek egy “terrorista közösséghez” való tartozása is szempont lehet az intézkedések alkalmazásakor. Ez a döntés is hangsúlyozza annak a veszélyét, ha bíróságot kényszerítünk abba a helyzetbe, hogy a politikai hatalmi ágak nyomásgyakorlásának terhe alatt, a nemzetet fenyegető veszély elhárításához szükségesnek beállított drákói intézkedésekkel szemben az emberi jogok védelmében kelljen állást foglalniuk. Előfordulhat, hogy a Bíróság ebben a helyzetben a tagállami bíróságok mérlegelésére támaszkodva szintén megadja magát a végrehajtó hatalom érveinek az intézkedések szükségessége és arányossága tekintetében. Ez pedig oda vezethet, hogy a tagállamok zöld lámpát kapnak további hasonlóan széleskörű, állandó jogosítványok bevezetéséhez anélkül, hogy az Egyezmény hatályát fel kellene függeszteniük. E jogosítványok Lord Kerr bíró egyesült királysági Beghal-ügyben csatolt különvéleménye szerint “tökéletesen szembemegy a felvilágosult, sokszínű társadalom eszméjével, amelynek minden tagja egyenlő bánásmódban részesül.

A véleménynyilvánítás és a gyülekezés szabadsága

A koronavírus elleni küzdelem jegyében hozott rendkívüli intézkedések nem csupán az 5. cikkben védett jogokat érinthetik. A személyes érintkezéseket közterület használatát korlátozó rendkívüli jogkörök érintik a 11 cikkben védett gyülekezési jogot. E jog korlátozása különösen problémás egy demokratikus társadalomban, ha politikai pártok és szakszervezetek ellen is felhasználhatók. A szigorítások hatással lehetnek tüntetésekre is, ami a 10. cikkben védett véleménynyilvánítás szabadságával kapcsolatos aggályokat vet föl. A 10. cikk még kendőzetlenebb korlátozását jelentik a Magyarországon bevezetett rendelkezések, amelyek lehetővé teszik újságírók büntetőeljárás alá vonását rémhírterjesztésért, illetve “fake news” terjesztéséért. [A Btk. módosítása érintette a rémhírterjesztés (Btk. 337. §) illetve a járványügyi szabályszegés (Btk. 361. §) tényállásait – a ford.]

Természetesen ezek az egyezményes jogok nem abszolút jellegűek, korlátozásukra az Egyezmény szerint többek között a közegészség védelme érdekében is kifejezetten lehetőség van. Ilyen esetekben a Bíróság az arányossági tesztet alkalmazza annak értékelése során, hogy az érintett jog korlátozását az elérni kívánt legitim cél megfelelően igazolja-e. Legitim érvek hozhatók föl amellett, hogy az arányossági teszt a koronavírus elleni védekezés keretében bevezetett intézkedések értékelésére is alkalmas. Az a megközelítés ugyanakkor, hogy az arányossági teszt minden helyzetre alkalmazható és alkalmazandó, kiüresíti az Egyezmény hatályának szükséghelyzet esetére vonatkozó felfüggesztésére lehetőséget adó 15. cikket. Ezzel együtt pedig elvész a 15. cikk által biztosított jogi karantén védelme is, ami növeli a kivételes jogkörök általánossá válásának veszélyét.

A rendkívüli jogrend vége?

Vonzónak tűnhet amellett érvelni, hogy a koronavírus elleni rendkívüli intézkedések az általános emberi jogi jogrendben is indokolhatók, tekintettel az intézkedések objektív szükségességére. Az általános jogrend keretein belül maradás emellett az állampolgári bizalmat is növeli, biztosítva az embereket arról, hogy az állam nem kívánja drákói szigorral érvényesíteni új jogosítványait. A koronavírusjárvány ráadásul könnyen lehet, hogy a lehető legjobb példája egy olyan jelenségnek, ami objektíve szükségessé teszi a rendkívüli intézkedéseket. Valamely fenyegetés objektív fennállásának jogi elismerésére azonban éppen a rendkívüli jogrend bevezetése a megfelelő eszköz. Történelmi tapasztalataink azt mutatják ugyanis, hogy a rendkívüli jogrend gyakran az azt eredetileg kiváltó esemény megszűnését követően továbbra is érvényben marad. Míg a rendkívüli események bekövetkezésekor a rendkívüli jogrend szükségessége általában egyértelmű, ugyanez már egyáltalán nem mondható el arról, hogy meddig indokolt fenntartani a rendkívüli jogrendet.

A rendkívüli jogrend korlátozása kapcsán a krízishelyzetek objektív jellegére való túlzott támaszkodás további problémát is fölvet. A különböző krízishelyzetek ugyanis hajlamosak továbbgyűrűzni és gyakran újabb kríziseket váltanak ki. A jelenlegi közegészségügyi válság már most elindított egy gazdasági válságot, ami gazdasági válságkezelő intézkedések bevezetéséhez vezetett. A gazdasági válságokra adott rendkívüli válságintézkedések szükségessége azonban, ahogyan azt korábban máshol kifejtettem, széles körben és alapjaiban vitatott. Ez pedig a rendkívüli jogkörök gazdasági szükséghelyzetre való hivatkozással történő kiszélesítését különösen problémássá teszik. A gazdasági válságok ráadásul különböző társadalmi feszültségek termékeny táptalajául szolgálnak, ami további, még “kevésbé objektíve” igazolható rendkívüli állapotokat idézhetnek elő, amelyre hivatkozással azután az államhatalom további jogosultságokat vindikálhat magának. A koronavírusjárvánnyal kapcsolatban sem igényel nagy képzelőerőt egy olyan forgatókönyv előrevetítése, amelyben az itt tárgyalt rendkívüli jogkörök fenntartásának szükségességét a hatalom az ebben a bekezdésben példaként hozott szubjektívebb megítélésű krízisekkel indokolja. Ezzel egyúttal tökéletes terepet biztosít az emberi jogok lábbal tiprásának.

Végkövetkeztetések: a rendkívüli jogkörök veszélyei

Ennek a cikknek nem az a célja, hogy bagatellizálja azokat a veszélyeket, amiket egy kihirdetett, de jure rendkívüli jogrend jelent az emberi jogok védelmére. Ugyanakkor a krízishelyzetek kezelésének égisze alatt bevezetett drákói intézkedések veszélyességét semmivel nem csökkenti az, hogy azokat jogilag nem címkézik rendkívüli jogköröknek, ahogyan az a felfogás sem, amely szerint a rendkívüli intézkedések az általános emberi jogi jogrend keretei között értékelhetők és legitimálhatók. Épp ellenkezőleg: az ilyen intézkedések éppen hogy veszélyesebbek az általános jogrend keretei között, mert ilyenkor nem érvényesül a rendkívüli jogrend karanténfunkciója, ami az ilyen intézkedések rendkívüli jogrendre korlátozását biztosítanák. Azzal, hogy nem nevezzük nevén a gyermeket, még nem kezeltük a problémát.

Krízishelyzetben a bíróságok ráadásul hajlamosak elnézőbbek lenni a politikai hatalmi ágakkal szemben, függetlenül attól, hogy formálisan kihirdetett, (de jure) rendkívüli jogrend van-e érvényben. Formális kihirdetés nélküli, de facto krízishelyzetekben ráadásul ez a jelenség még veszélyesebb is, hiszen ekkor hiányoznak a rendkívüli jogrendre irányadó normák köré a bíróságok által kiépített határozott demarkációs vonalak. Akár az amerikai Legfelsőbb Bíróság Korematsu-ügyben hozott döntésére, akár a House of Lords Liversidge v Anderson-ügyben hozott ítéletére gondolunk, látható, hogy a bíróságok kapitulációjának leghírhedtebb példái mind ilyen krízishelyzetekhez kötődnek. Az amelletti érvelés tehát, hogy az Egyezmény hatályának felfüggesztése nem szükséges a járványügyi korlátozások egyezménykonformitásának biztosításához, éppen hogy nem az emberi jogok hatékonyabb védelmét szolgálja. Ellenkezőleg, ez a megközelítés az emberi jogok újrakalibrálásához, az Egyezmény által biztosított védelmi szint csökkentéséhez vezet. Mindezt annak érdekében, hogy a járványügyi intézkedések általános emberi jogi sztenderdek szerinti elfogadhatóságával a “normalitás” hamis látszatát kölcsönözze ezeknek a rendkívüli intézkedéseknek.

A rendkívüli jogosítványok XX. századi történelmi tapasztalatai, kiváltképpen a 2001. szemptember 11-ét követő időszakban nem a formálisan kihirdetett rendkívüli jogrenddel való visszaélésekről szólnak. Épp ellenkezőleg, a rendkívüli jogrend kihirdetése nélküli rendkívüli jogosítványok állandósulása vált gyakorlattá. A történet egyre inkább a de facto rendkívüli állapotokról szól. Ha ki is hirdetették a rendkívüli jogrendet, annak vége jellemzően nem jelentette a korábbi status quo-hoz való visszatérést. A rendkívüli jogosítványok ehelyett általános jogszabályokon keresztül utat találtak az általános jogrendbe, ahol állandósultak.

Minden okunk megvan arra, hogy gyanakvóan tekintsünk egy rendkívüli jogrendet bevezető államvezetésre. Magyarország jelenleg is ékesen példázza e gyanakvás indokoltságát. Carl Schmitt munkássága éppen arra figyelmeztet, hogy milyen veszélyeket rejt, ha a rendkívüli jogosultságok állandósulnak, átalakítva az általános jogrendet. Ezek pedig sokkal aggasztóbbak, mint a jogrendet védő, ideiglenes jogosultságok.

(Fordította: Gönczi Gergely)

A cikk első része ide kattintva érhető el.

A cikk másodközléséhez való hozzájárulásért köszönettel tartozunk a szerzőnek és a Strasbourg Observers blog szerkesztőségének. Az angol nyelvű – szerkesztőségünktől független – blog rendszeresen közöl a strasbourgi esetjog aktuális kérdéseivel kapcsolatos szakcikkeket és elemzéseket.

Iratkozzon fel hírlevelünkre, és mi hetente megküldjük Önnek a legfrissebb strasbourgi ügyek összefoglalóját!

Címlapképünk illusztráció, forrása: https://bit.ly/2R8sGIy

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!