G.K. v Belgium
no. 58302/10
2019. május 21.

A belga Szenátusba megválasztott G.K. lemondott mandátumáról, azonban állítása szerint kényszer hatására cselekedett. A belga jog alapján nem volt egyértelmű, hogy lemondását visszavonhatja-e, illetve, hogy ki és milyen eljárásban jogosult dönteni a lemondás jogszerűségéről. Az ügyben a Szenátus jogi hivatala készített szakvéleményt, amelyet a Szenátus plenáris ülése elfogadott és amely így perdöntőnek bizonyult. Az EJEB ítélete alapján azonban az eljárás súlyos hibákban szenvedett, ezáltal pedig sérült a kérelmező Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 3. cikkében foglalt joga.   

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Az ügy előzményei

A kérelmező G.K.  2010-ben bejutott az akkor még közvetlenül megválasztott belga felsőházba, a Szenátusba. 2010 augusztusában magánúton vett részt Ázsiában, ahol droggal kapcsolatos bűncselekményekkel hozták összefüggésbe. Habár G.K. a vádakat tagadta, visszaérésekor a Szenátus elnöke, G.K pártjának tagja azonnal magához rendelte egy megbeszélésre, amelyen két másik szenátor is részt vett, akik egyben G.K. pártjának vezetői voltak. G.K. a megbeszélésen – állítása szerint kényszer hatására – aláírt egy előre megírt nyilatkozatot, amelynek értelmében „személyes okokból” lemondott szenátusi mandátumáról. A Szenátus főtitkára szeptember 2-án értesítette a kérelmezőt, hogy tudomásul vette lemondását.

G.K.  azonban nem nyugodott bele a helyzetbe, szeptember 6-án értesítette a Szenátus elnökét, hogy megbízatását folytatni kívánja, lemondását érvénytelennek tekinti, mivel „jelentős nyomást gyakoroltak rá” a megbeszélés résztvevői, akik többek között szakmai karrierjét érintő további jogi eljárásokkal fenyegették. Emellett érvelése szerint a szenátus elnöke visszaélt a hatalmával és pártutasítást követve kényszerítette ki lemondását.

A Szenátus plenáris ülésén döntött az ügyben. A testület jogi hivatala korábban több jelentést és szakvéleményt készített, amelyek kifejezett jogszabályi rendelkezések hiányában meghatározták az alkalmazandó szempontokat és eljárást, valamint állást foglaltak G.K. utódjának mandátumáról. Ezek a szakvélemények négy alapelvet foglaltak magukba; egyrészt azt, hogy a lemondás megtételével hatályba lép, másrészt, ezzel összefüggésben, hogy a lemondást nem kell elfogadnia senkinek sem, harmadrészt, hogy a lemondást nem lehet visszavonni, negyedrészt pedig, hogy a Szenátus hatáskörébe tartozik eldönteni, hogy megfelelő körülmények között történt a lemondás megtétele. A jogi hivatal az ügy iratai – így többek között a kérelmező és jogi képviselője álláspontja – alapján arra jutott, hogy G.K. lemondásának érvényességéhez nem fér kétség, így utódja megkezdheti megbízatását. A Szenátus, amelynek plenáris ülésére a kérelmezőt nem engedték be a biztonságiak, ezt a jogértelmezést elfogadta, és a G.K. utódja esküt tett.

G.K. ezek után a Strasbourgi Bírósághoz fordult az Egyezmény Első Kiegészítő Jegyzőkönyv (EKJ) 3. cikkében foglalt szabad választásokhoz való jog sérelmére hivatkozással.

Kim Geybels, azaz G.K. – az indítványozó. Forrás: https://www.gva.be/cnt/aid1029345/kim-geybels-bart-de-wever-kan-mij-niet-krijgen

A Bíróság döntése

A Bíróság mindenekelőtt felhívta a figyelmet rá, hogy az EKJ 3. cikk magában foglalja a passzív választójogot, valamint azt, hogy a megválasztott személy megbízatását zavartalanul tudja végezni. Ez a jogosultság nem abszolút, vagyis korlátozható, azonban a korlátozás nem vezethet a jog lényeges tartalmának sérelméhez, szükségesnek és arányosnak kell lennie. Egy megválasztott tisztségviselő lemondásakor tehát ennek fényében kell értékelni az eljárást, amelyben a lemondás történik.

A testület az Occhetto v Italy döntésére hivatkozva kiemelte, hogy önmagában az, hogy a választott tisztségviselő a lemondását nem vonhatja vissza, nem jelenti az Egyezmény sérelmét, mivel ez a jogbiztonságot szolgálja, hiszen ellenkező esetben függőben maradhatnának mandátumok. Az EKJ 3. cikkből tehát nem következik jog arra nézve, hogy a megválasztott személy lemondását visszavonhassa. A Bíróság hangsúlyozta, hogy jelen esetben azonban nem a lemondás visszavonása az ügy tárgya (mivel nem visszavonni kívánta a lemondását), és nem is az, hogy a lemondást G.K. önként tette-e meg, hiszen ez utóbbi eldöntése nem tartozik a testület hatáskörébe. A Bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy a lemondás körülményeit megfelelő eljárásban vizsgálták-e ki, vagyis, hogy a Szenátus döntése sértette-e a 3. cikket.

A Bíróság tehát az eljárást vizsgálta, amelyben a mandátumról való lemondás ügyében végül döntés született. A testület érvelése szerint ahogy a választásokkal kapcsolatos egyes jogvitákat, úgy a választás eredményeképpen létrejött mandátumról való lemondással kapcsolatos kérdéseket is megfelelő, azaz az önkényes döntést kizáró eljárásban kell rendezni. Ez maga után vonja azt, hogy a tagállamok olyan jogszabályi hátteret kell biztosítaniuk, amely megfelelő mélységben szabályozza a lemondásokkal kapcsolatos jogviták szempontjait és menetét.

Belgiumban azonban nem volt olyan szabályozás, amely megfelelően rendezte volna ezeket az eljárási kérdéseket. Először is nem volt egyértelmű, hogy a lemondás már a megtételétől visszavonhatatlan-e, vagy csak a Szenátus általi elfogadásától kezdve. A kellően egyértelmű szabályozás hiányában pedig a Szenátus jogi hivatalának véleménye döntötte el, hogy a testületnek kell döntenie a kérdésben, illetve mely szempontokat kell alkalmaznia. Ezek alapján a bíróság úgy ítélte meg, hogy a Szenátus szerepe nem volt megfelelő pontossággal kijelölve a szabályozásban.

További probléma volt, hogy az eljárásban G.K. nem adhatta elő álláspontját, és egyéb biztosítékok is hiányoztak, amelyek a Szenátus objektív döntését biztosították volna. Az ügyet lényegében a szenátusi jogi hivatal döntötte el, mikor a kérelmező utódjának mandátumáról szakvélemény készített, amelyet a Szenátus elfogadott. A jogi hivatal előtti eljárásban viszont a kérelmezőt nem hallgatták meg, véleményét írásban sem nyújthatta be, a hivatal csupán korábbi leveleiből rekonstruálta az érvelését, továbbá a döntésében nem indokolta meg, hogy miért utasította vissza G.K. érveit. A hivatal összetétele sem volt megfelelő, mivel a két szenátor, akik jelen voltak az ominózus megbeszélésen részt vettek a döntésben. Ezeket az eljárási hibákat a Szenátus plenáris ülése sem korrigálta, mivel ott a két szenátor ugyanúgy jelen volt és szavazott és a kérelmező továbbra sem adhatta elő érveit.

Mindezek alapján az ügy összes körülményeit figyelembe véve a Bíróság 6-1 arányban megállapította, hogy az eljárás, amelyben G.K. lemondásának körülményeit kivizsgálták, nem volt megfelelő. Ezáltal pedig sérült a kérelmező EJK 3. cikkében foglalt joga.

A Bíróság nem fogadta el a kérelmező érvelését az elmaradt járandóságait illetően, mivel a testület érvelése szerint az ügy eljárási hibáinak kimutatásából nem következik az, hogy valóban érvénytelen volt a lemondása. Nem tudni tehát, hogy mi lett volna az eredmény egy teljesen tisztességes eljárásban, így pedig nem bizonyított az ok-okozati összefüggés az Egyezmény sérelme és a vagyoni kár (elmaradt díjazás és egyéb járandóságok, stb.) között. Mindazonáltal a Bíróság az eljárási költségek mellett az ügy körülményeire tekintettel megítélt 5000 Eurót a kérelmező nem vagyoni kárára tekintettel.

✉ Iratkozzon fel hírlevelünkre, és mi hetente megküldjük Önnek a legfrissebb strasbourgi ügyek összefoglalóját!

Címlapkép: A belga szenátus Forrás: http://www.img.rasset.ie/0007161e-1600.jpg