Strasbourgi Figyelő

A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának fontosabb friss döntéseinek összefoglalása

Strasbourgi döntés

Szociális juttatás megkurtítása önmagában nem egyezménysértő

J.D. and A v. the United Kingdom
nos. 32949/17 & 34614/17
2020. február 24.

A szociális támogatások csökkentése vagy diszkrecionális döntéshez kötése önmagában nem ütközik a megkülönböztetés tilalmába, ha az az adott csoportra nézve szociálpolitikailag igazolható.

Fizess elő az Átlátszóra!

Az ügy előzményei

Az egyik kérelmező, J. D. a felnőtt korú, agykárosodásából adódóan fogyatékossággal élő lányát egy, a számukra akadálymentesített háromszobás szociális lakbér-támogatással fenntartott bérlakásban ápolja. Egy 2012-es jogszabály-módosítás eredményeképpen megállapításra került, hogy az egyik szoba vonatkozásában nem indokolt a támogatásuk, így a korábbi feltételek helyett alacsonyabb összegben határozták támogatásukat. A csökkentett támogatási összeg így már nem fedezte lakhatási költségeiket, azonban kisebb méretű cserelakást sem ajánlottak fel részükre. A kérelmező a korábbi és az új jogszabály alapján megállapított támogatás összege közötti különbözetet diszkrecionális jogkörben meghozott, esetenkénti támogatás formájában igényelheti tovább.

Az ügy másik kérelmezője, A szintén hosszabb ideje él egy háromszobás szociális bérlakásban fiával. Mivel A-t egy erőszakos bűncselekmények miatt elítélt férfi megerőszakolta, majd alappal tartani lehetett a férfi újabb támadásától, a rendőrség védelmi programjába került. A program keretében a lakást biztonsági szoba beépítésével úgy alakították át, hogy alkalmas legyen a zaklató előli elzárkózásra. A 2012-es jogszabály-módosítás J. D.-hez hasonlóan A.-t is nehéz helyzetbe hozta, mivel megállapították, hogy egy “extra” szobát jogosulatlanul használ.

J. D. fogyatékosságon alapuló, A pedig nemi megkülönböztetésre hivatkozva bíróság előtt támadta meg az ellátást csökkentő döntéseket. Az eltérő rendesbírósági döntéseket követően az ügyek végül a Legfelsőbb Bíróság elé kerültek, ahol több más hasonló eljárással egyesítették őket. A Legfelsőbb Bíróság 2016-ban meghozott ítéletében mindkét kérelmező keresetét elutasította.

A Bírósághoz benyújtott kérelmében J. D. az Egyezmény 14. Cikkében foglalt megkülönböztetés tilalmára hivatkozott a 8. Cikkben foglalt magán- és családi élet tiszteletben tartásához való joggal, valamint az Első kiegészítő jegyzőkönyv 1. Cikkében foglalt tulajdon védelmével összefüggésben. A másik kérelmező, A szintén a 14. és a 8. Cikk sérelmére hivatkozott.

A kormány elsődlegesen a kérelmek elfogadhatatlanságára hivatkozott. Álláspontja szerint a Bíróság korábbi gyakorlata elfogadhatatlannak minősítette azokat a kérelmeket, amelyek az állam fogyatékos emberekkel szembeni pozitív kötelezettségének elmulasztására hivatkoztak. A kormány hivatkozott továbbá a ténylegesen elszenvedett jelentős hátrány hiányára, mivel állítása szerint az eseti jellegű, diszkrecionális támogatási rendszer lényegében azonos hatású a korábbi támogatási mechanizmussal.

A Bíróság döntése

A Bíróság elsőként leszögezte, hogy a felek által formailag megjelöltek nem kötik a Bíróságot a kérelemben előadott tények jogi minősítése során, így – elhagyva a 8. Cikk sérelmének vizsgálatát – a kérelmeket kizárólag a 14. Cikk és az Első kiegészítő jegyzőkönyv 1. Cikke alapján fogja vizsgálni. A Bíróság emlékeztetett, hogy következetes gyakorlata szerint

a jóléti juttatásokra való jogosultságok az Első kiegészítő jegyzőkönyv 1. Cikkében foglalt tulajdonvédelem hatálya alá esnek.

A Bíróság az elfogadhatóság körében rámutatott, hogy a kormány egyrészről csak a fogyatékos emberek vonatkozásában adott elő érvelést, másrészről a kormány által felhívott ügyek jelentősen különböztek jelen ügyektől, mivel azok csak általánosságban vagy nem kellőképpen bizonyítottan sérelmezték a részes állam mulasztását. Továbbá az, hogy a kérelmezők végül diszkrecionális alapon támogatáshoz jutottak, nem fosztja meg őket “áldozati” szerepüktől. Ez alól csak az jelentene kivételt, ha a részes állam valamilyen módon elismerte volna ez egyezménysértést és jogorvoslatot biztosított volna a kérelmezők számára. A kormány által sem vitatottan azonban ilyenre nem került sor. A hátrány jelentős volta körében kiemelte, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalmának megszegése anyagi károkozás nélkül is súlyos hátrányt okozhat, a hátrány súlyossága pedig az ügy összes körülményének vizsgálatát igényli. Így a Bíróság az ügyek érdemi vizsgálata mellett döntött és elfogadhatónak nyilvánította a kérelmeket.

A kormány érdemi álláspontja szerint a 2012-ben bevezetett módosítások célja a közpénzek hatékonyabb felhasználása, valamint a támogatásban részesülők attitűdváltása. A módosítás egyrészről nem kényszerítette a kérelmezőket a lakás elhagyására és nem vezetett a lakók kilakoltatásához, a kormány mindössze csak ösztönözi kívánta őket, hogy vállaljanak munkát vagy a kihasználatlan terekkel bíró bérleményeket hagyják el. Az, hogy az új támogatási rendszerben bizonyos elemek diszkrecionális jogkörben kerülnek megállapításra, más, összehasonlítható helyzetben lévő csoportokkal szemben nem jelentenek megkülönböztetést, hiszen a mérlegelés szempontjai meghatározottak, a döntéssel szemben bírósági jogorvoslat is biztosított.

 

Biztonsági szoba. Képünk illusztráció, forrása: bit.ly/2Vj9Il1

A Bíróság indokolásában általánosságban rámutatott, hogy az Egyezmény nem akadályozza a részes államokat abban, hogy a társadalom egyes csoportjaira nézve eltérő szabályokat állapítsanak meg, ha az az Egyezmény alapján igazolható. Sőt, a részes államok szociálpolitikai eszközei gyakran éppen egyes különbségtételeken alapulnak. Az Egyezmény 14. Cikke értelmében akkor van szó hátrányosan megkülönböztetésről, ha az objektíve és ésszerűen nem megindokolható, vagyis ha nem szolgál legitim célt, vagy ha az ésszerű arányosság hiányzik az alkalmazott eszközök és a megvalósítandó cél között. A konkrét ügyekben kifejtette, hogy a bevezetett új szabályok bármely megkülönböztetés nélkül minden, támogatást igénybe vevő személyre vonatkoztak, figyelmen kívül hagyva az igénylő fogyatékosságát vagy nemét. Így a Bíróságnak azt szükséges vizsgálnia, hogy a kérelmezők közvetett hátrányos megkülönböztetését eredményezte-e az, hogy az új támogatási rendszer nem tesz különbséget a igénylők fogyatékossága vagy a neme alapján. A Bíróság az új támogatási rendszer hatása kapcsán rámutatott, hogy éppen a kormány ismerte el, hogy az intézkedések célja a családok kiköltözésre való ösztönzése, azaz a családok bizonytalanságban tartása. A költözés pedig mindkét kérelmező speciális körülményeire, valamint a már az igényeiknek megfelelően kialakított lakások jellégére tekintettel hátrányos lenne számukra. Így nem kétséges, hogy esetükben a költözés más, hátrányosabb hatású lenne, mint ilyen speciális körülményekkel nem rendelkezők esetében. A kormány azon érve, miszerint a kérelmezők bevétel reményében bárki máshoz hasonlóan akár szobabérlőknek adhatták volna ki felesleges tereiket vagy munkát vállalhattak volna, a kérelmezők esetében ezen okból nem foghat helyt. Mindezekre figyelmmel a Bíróság tehát megállapította, hogy a kérelmezők esetében fennáll a megkülönböztetés.

A Bíróság ezt követően a két kérelmező esetében külön vizsgálta, hogy a megkülönböztetés objektíve és ésszerűen igazolható volt-e. J. D. esetében a Bíróság igazolgatónak tartotta a megkülönböztetést, mivel számára más, hasonlóan kialakított, de kisebb lakásban is biztosíthatóak lennének a speciális körülmények, egy “extra” szoba használata pedig orvosilag nem indokolt. A diszkrecionális támogatási elem kapcsán megjegyzi, hogy az bár valóban bizonytalanságot jelent mind összegében, mind a folyosítás időtartamában, a megállapításra jogosult hatóságok döntéseiket egyrészt a kérelmező körülményeire figyelmmel egyéniesítve, másrészt a jogszabály keretei között és az Egyezmény rendelkezéseire figyelemmel hozzák meg. Ezt támasztja alá, hogy a kérelmező az új támogatási rendszerben is kapott kiegészítő támogatást. Esetében tehát az intézkedés ésszerű és arányos volt a kitűzött szociálpolitikai céllal. Ezzel szemben A esetében a Bíróság rámutatott, hogy a részes állam két szociálpolitikai célja szöges ellentétben áll egymással. Az erőszak áldozatainak járó otthoni védelem biztosítása ellentétes a szükségtelenül használt lakás elhagyására ösztönzéssel. Bár önmagában mindkét szociálpolitikai cél legitimnek tekinthető, jelen ügyben a kormány nem igazolta, hogy milyen indok szolgál utóbbi céljainak elsődlegességére. Az alkalmazott intézkedés mint eszköz és a szociálpolitikai cél közötti aránytalanságot a diszkrecionális alapú, kiegészítő támogatási rendszer sem tudja helyreállítani, hiszen az nem független a lakás elhagyását serkentő szociálpolitikai rendszertől, annak éppenhogy elemi részese.

Következésképpen a Bíróság a fogyatékos gyermekét egyedül ápoló J. D. esetében nem állapított meg egyezménysértést, az erőszak előli védelemre jogosult A esetében azonban megállapította, hogy az Egyesült Királyság megsértette a kérelmező 14. Cikkben foglalt jogát az Első kiegészítő jegyzőkönyv 1. Cikkével összefüggésben, jóvátételként tízezer euró megfizetésére kötelezte az államot. A többségi döntéshez egy cseh és egy lengyel bíró közös különvéleményt fűzött. A különvéleményben az egyezménysértést megállapító többségi döntés kritikáján túl a bíráskodás szerepéről is megállapításokat tesznek. Véleményük szerint a szűkös állami források elosztásának mérlegelési szempontjait vizsgáló bíróságok eljárásai szükségszerűen kvázi policy making szerepbe, azaz politikai térbe keverednek, amely alááshatja a bíróságok függetlenségét.

Iratkozzon fel hírlevelünkre, és mi hetente megküldjük Önnek a
legfrissebb strasbourgi ügyek összefoglalóját!

Címlapképünk illusztráció. Forrás: https://bit.ly/3a4ovE9

Megosztás