Strasbourgi Figyelő

A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának fontosabb friss döntéseinek összefoglalása

Strasbourgi döntés

Tóthpál és Szabó: az “egyházszakadás” megakadályozása nem állami feladat

Tothpal and Szabo v. Romania
nos. 28617/13, 50919/13

A hatóságoknak nem feladata annak érdekében beavatkozni egy establishment egyház oldalán, hogy a vallási közösségek egy vezető irányítása alatt maradjanak. Egy plurális társadalomban az államhatalom tilthatja meg, hogy a gyülekezet egy része önként egy tisztségétől megfosztott lelkipásztor szertartásain vegyen részt.

Adj 1%-ot, hogy megtudd, mire
megy el az adód 99 százaléka!

Tóthpál Béla, az első kérelmező. Forrás: goo.gl/h5FRg9

Az ügy előzményei

Az első kérelmező Tóthpál Béla román állampolgárságú magyar, az aradi evangélikus közösség lelkésze volt. Az egyházi vezetéssel kialakult konfliktusa következtében 2009-ben a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház fegyelmi tanácsa a kérelmezőt szolgálati jogviszonyából elbocsátotta és új lelkészt nevezet ki Aradra. Az elbocsátás ellenére a kérelmező továbbra is teljesített lelkészi szolgáltatásokat az egyházközösség erre igényt tartó tagjai számára.

2010-ben az új lelkész a Lutheránus Egyház és a presbitérium képviseletében a kérelmező ellen lelkészi feladatok jogellenes gyakorlásának vádjával feljelentést tett. Az ügyész az eljárást megszüntette, de döntésében felhívta a kérelmező figyelmét arra, hogy lelkészi szolgálat csak az érintett egyház hozzájárulásával teljesíthető, a kérelmezőtől pedig ezt a hozzájárulást az egyház visszavonta. Erre tekintettel  a kérelmezőre 1.000 lej (kb. 235 euró) adminisztratív bírságot is kiszabott.  A kérelmezőt az aradi elsőfokú bíróság a felperes által indított felülvizsgálati eljárásban 4.000 lej (kb. 900 euró) pénzbírsággal sújtotta. A másodfokú bíróság helybenhagyó határozatában kiemelte, hogy a kérelmező a lutheránus egyház tiltása ellenére gyakorolta annak speciális liturgiáit.

Evangélikus templom Aradon. Forrás: goo.gl/2BiRfa

A második kérelmező, Szabó Csongor a romániai Băița település plébánosaként teljesített szolgálatot. 2008-ban egy vitát követően a Református Egyház megszüntette a munkaviszonyát, elbocsátotta az egyházi szolgálatból és eltiltotta a lelkészi tevékenység gyakorlásától, valamint új plébánost nevezett ki.

2009-ben a Református Egyház az első kérelmezőhöz hasonló vádak alapján eljárást kezdeményezett Szabó ellen. Az ügyész a feljelentést elutasította, rámutatva, hogy a băițai református közösség a 2008-as év óta megosztott, és a gyülekezet egy része tudatosan a második kérelmező szertartásait látogatta, amelyek némileg eltértek a klasszikus református liturgiától. A Református Egyház megtámadta a döntést. A gherlai (szamosújvári) elsőfokú bíróság tárgyalást tartott az ügyben, ahol az alperes második kérelmezőt és az általa indítványozott tanúkat is meghallgatta, akik igazolták, hogy Szabó nem a református egyház szertartásrendje szerint celebrált, és nem is a református egyházi viseletben vezette a szertartásokat. Az elsőfokú bíróság döntésében azonban arra jutott, hogy az alperes kérelmező református egyházi szertartásokat vezetett, a gyülekezetbe járó tanúk ezzel ellentétes álláspontját teológiai jártasságuk hiányának tulajdonította. Arra tekintettel, hogy a második kérelmező a református egyház tiltása ellenére keresztelőket, esküvőket és temetéseket celebrált, a bíróság két hónap szabadságvesztésre ítélte a kérelmezőt. Kiemelte, hogy csak ez a büntetés garantálja, hogy a kérelmező megfelelő önvizsgálatot tarthasson, a 40 nap után lehetséges feltételes szabadságra bocsátás pedig éppen elegendő időt garantál a kérelmezőnek az imádságra és arra, hogy ezáltal bűnbocsánatot nyerhessen. A kérelmező fellebbezése nyomán eljáró másodfokú bíróság a szabadságvesztést az egyházközösség megosztottságára tekintettel alkalmasnak találta arra, hogy elmélyítse a konfliktust, erre tekintettel a büntetést két év két hónap időtartamra felfüggesztette és felhívta a kérelmező figyelmét, hogy tartózkodjon tettei megismétlésétől.

A két kérelmező külön-külön fordult a Bírósághoz a gondolat-, lelkiismeret és vallásszabadságot védő 9. cikk megsértésére hivatkozva.

A Bíróság döntése

A Bíróság az ügyek hasonlóságára tekintettel egyesítette a panaszokat. Megállapította, hogy mindkét kérelmezőt lelkészi tevékenység jogellenes gyakorlásáért ítéltek el. A Bíróság elfogadta, hogy az intézkedések jogszabályon alapultak, és e jogszabályok legitim célt, az egyházak és gyülekezeteik védelmét hivatottak szolgálni.

Kiemelte a Bíróság, hogy a kérelmezők elítélésére egyházi ügyek szolgáltattak alapot: a lelkipásztori funkció nélkül celebrált, házasságkötéshez, kereszteléshez és temetéshez kapcsolódó szertartások (világi jogi) joghatással nem bírtak.

A kérelmezők arra hivatkoztak, hogy a szertartásokat a vallásos közösség egy részének támogatásával, az ő igényüket kiszolgálva tartották. A Bíróság e körben egy korábbi ügyben már kimonda, hogy a vallási sokszínűség demokratikus követelményével összeegyeztethetetlen egy közösség által önként követett vallási vezető megbüntetése pusztán amiatt a tény miatt, hogy vallási vezetőként viselkedik.

A Bíróság kiemelte, hogy bár mindkét ügyben szerepet játszott az adott egyházközösség megosztottsága, ez nem vezetett olyan szembenálláshoz vagy konfliktushoz, ami az államhatalom beavatkozását szükségessé tette volna. Az ehhez hasonló vallási, vagy egyéb feszültségek egy plurális társadalom szükségképpeni velejárói. A Bíróság, utalva a Hassan és Tchaouch-ügyre, kiemelte, hogy egy demokratikus társadalomban a hatóságoknak nem feladata annak érdekében beavatkozni, hogy a vallási közösségek egy vezető irányítása alatt maradjanak. Azzal, hogy a román hatóságok a lutheránus és református egyházak oldalán beavatkoztak a vallási közösség életébe, és a közösség egy része által vallási vezetőként elismert kérelmezőket államhatalmi eszközökkel eltiltották a szertartások vezetésétől, a vallásos közösség egy részét megfosztották a meggyőződése szerinti vallásgyakorlástól.

A fentieket figyelembevéve a Bíróság három fős tanácsa nem talált olyan nyomós társadalmi szükségletet (pressing social need), ami a beavatkozást legitimálta volna. Erre tekintettel az nem volt szükséges egy demokratikus társadalomban, és így a 8. cikk megsértéséhez vezetett mind a kérelmezők, mind az általuk vezetett vallási közösségek szempontjából.

Az ügy elsőszámú kérelmezője nem kérte a Bíróságtól nem-vagyoni kártérítés megítélését, így a plénum megelégedett az egyezménysértés kimondásával. A második kérelmező nem-vagyoni kártérítésként 30.000 EUR összeget kért, amiből a Bíróság 4.500 eurót meg is ítélt számára. Utóbbi kérelmező igazolt költségként előterjesztett 1.470 eurós igényét a Bíróság teljes egészében megalapozottnak találta.

✉ Iratkozzon fel hírlevelünkre, és mi hetente megküldjük Önnek a legfrissebb strasbourgi ügyek összefoglalóját!

Megosztás