Az Egyezmény mint nemzetközi szerződés értelmezéséhez a nemzetközi jog normáit a Bíróság felhasználja. Jelenleg azonban nem áll fenn olyan európai vagy nemzetközi jogi konszenzus, ami univerzális alapjogi szintre emelné a kulturális örökség általános védelméhez való jogot.

Ahunbay and Others v. Turkey
no. 6080/06

Az ügy előzményei

1954-ben a török nemzeti vízügyi tanács megkezdte az Ilısu nevű projekt feltérképezési munkáit, amelynek célja egy, a Tigris folyó energiáját hasznosító vízerőmű építése volt. A projekt veszélyeztette a folyó által kialakított völgyben fekvő, többezer éves kulturális emlékeket őrző Hasankeyf sziklavárost, amelyet 1978-ban hivatalosan is a legmagasabb műemléki kategóriába soroltak.

1982-ben a török kormány meghatározta a Délkelet-Anatóliai tartomány átfogó fejlesztési tervének kulcsfontosságú célkitűzéseit, amelyek között szerepelt az Ilısu-gát megépítése is. 1991-ben a költségvetésből forrásokat különítettek el a Hasankeyf -örökség részét képező építmények azonosítása, feltárása és egy kijelölt helyre szállítást követő újrafelépítése céljára. 1998-ban meg is kezdődtek a feltárási munkák. Az első 289 feltárás az őskőkortól a középkorig tárt föl leleteket. A feltárások alapján a terület 80%-a olyan értéket képviselt, amelyet a gátépítéssel járó elárasztástól meg kell védeni. A tervekben az elárasztással érintett területeken fekvő építmények elbontása és azoknak egy nemzeti parkban az eredeti formában történő helyreállítása szerepelt.

2005-ben lezárultak a projekt finanszírozására vonatkozó tárgyalások. Meghatározták a kisajátítással érintett területeket és a beruházás közhasznú minősítést kapott. A rákövetkező évben gyorsított eljárásban meg is történt a kisajátítás és megkezdődött az építkezés.

Mára a beruházás 90%-a megvalósult, az Eyyubi, El Rızk és Süleyman Koç nevű mecsetek elszállítása pedig folyamatban van.

A projekt megszüntetése érdekében az egyik későbbi kérelmező már 1999-ben kérelemmel fordult a miniszterelnöki irodához, a hivatal azonban erre nem reagált. A hallgatólagos határozatot a kérelmező a közigazgatási bíróságon megtámadta, ami 2012-ben a keresetet elutasította. A kérelmező e határozat ellen is fellebbezett, ideiglenes intézkedésként kérve a projekt felfüggesztését a per időtartamára. (Ennek sorsáról a Bíróság a határozat meghozatalakor nem rendelkezett információval.)

A strasbourgi plénum eljárását öt kérelmező, két professzor, egy régész-építészettörténész, egy újságíró és a projekt ellen a keresetet benyújtó jogász kezdeményezték. Arra hivatkoztak, hogy Hasankeyf történelmi városának lerombolásával sérülne az emberiség és a jövő generációk oktatáshoz való joga és a kulturális hagyatékhoz való hozzáférés lehetősége. Arra tekintettel, hogy a legtöbb műemlék elszállítása lehetetlen, az elárasztás pedig visszafordíthatatlan károkat okozna az örökségben, kérték a Bíróságtól ideiglenes intézkedés megtételét a projekt felfüggesztése érdekében, A kérelemben az Egyezmény számos cikkét megjelölték, amelyek közül kiemelhető a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogot garantáló 8. cikk és az az oktatáshoz való jogot védő 1. Kiegészítő Jegyzőkönyv 2. cikke.

A Bíróság döntése

A Bíróság megismételte, hogy az Egyezményt nem izoláltan, hanem annak kontextusában, a nemzetközi közjog és kifejezetten a szerződések jogáról szóló Bécsi Egyezmény normáinak és elveinek figyelembevételével értelmezi. Ennek megfelelően az Egyezmény szövegén túl, a Bécsi Egyezmény 31. § 3. (c) pontja alapján a Bíróságnak figyelembe kell vennie a „nemzetközi jognak a részes felek viszonyában alkalmazható bármely idevonatkozó szabályát”, kiemelkedően pedig azokat, amelyek az emberi jogok védelmére vonatkoznak. E körben a nemzetközi jog általános elveinek meghatározásakor a nem kötelező erejű szabályok is figyelembe vehetőek (lásd pl. a Helsinki Bizottság ügyét).

E körben a Bíróság arra utaló állásfoglalást tett, hogy az európai és nemzetközi jogban általánosan elfogadott a kulturális örökséghez való hozzáférés védelmének szükségessége. E védelem azonban a Bíróság megállapítása szerint általában olyan szabályokban ölt testet, amelyek a kisebbségeknek és őslakos közösségeknek garantálják saját kultúrájuk szabad fenntartását és ápolását. A kisebbségi kultúra védelmét a 8. cikk ernyője alá tartozónak értékelte a Bíróság korábban például a Chapman-ügyben is.

A strasbourgi plénum azonban a kulturális örökség, vagy annak egy részének a jelen ügyben felmerülő, általános védelmével kapcsolatban nem érzékelt sem európai konszenzust, sem alakuló trendet. Ennek hiányában pedig az Egyezmény szövegéből nem vezethető le a kulturális javak védelméhez fűződő általános emberi jog.

Erre tekintettel (az ítéletben nem számszerűsített) többségi határozattal a Bíróság Kamarája azt állapította meg, hogy a kérelem kívül esik az Egyezmény védelmi körén (ratione materiae), ezért a kérelmet visszautasította.

✉ Iratkozzon fel hírlevelünkre, és mi hetente megküldjük Önnek a legfrissebb strasbourgi ügyek összefoglalóját!