Bezárás
Strasbourgi döntés

Szalontay: az alkotmányjogi panasz (egyelőre és főszabályként) hatékony jogorvoslatnak minősül

Szalontay v. Hungary
no. 71327/13
2019. április 4.

A nagy médiavisszhangot kiváltó West-Balkán-tragédia egyik vádlottja az ellene folytatott büntetőeljárás tisztességtelenségére hivatkozva fordult a Bírósághoz. A strasbourgi testület az ügy kapcsán kimondta, hogy a bírói döntéssel kapcsolatos alkotmányjogi panasz is általánosságban véve olyan hatékony hazai jogorvoslat, amelyet a fair eljárást vitató panaszosoknak a Bírósághoz fordulás előtt ki kell merítenie.

Fizess elő az Átlátszóra!

Az ügy előzményei
Az ügy előzményei a három ember halálához vezető West-Balkán-tragédiáig nyúlnak vissza. 2011. január 15-én a kérelmező, Szalontay Győző ügyvezető cége kiadta egy rendezvényszervező cégnek a szórakozóhelyet. A rendezvény estéjén az elhúzódó beléptetés miatt kialakult, főleg tinédzserekből álló tömegben valaki késelést kiáltott, aminek következtében a második emeleti ruhatár környékén pánikhangulat uralkodott el. Az emeletről lefelé áramló és a lépcsőn fölfelé igyekvő résztvevők összetorlódásának következtében kialakult káoszban három fiatal nőt a tömeg agyontaposott, további 14 ember megsérült. A tragikus esemény rendkívül nagy médiafigyelmet és részvétnyilvánítást váltott ki.

A tragédia egyik áldozatára emlékező kép és mécsesek. Forrás: bit.ly/2P5vNPb

A rendőrség január 28-án nyolc fő elleni vádemelési javaslattal zárta le a nyomozást. Az ügyész közülük a kérelmező és három másik személy ellen emelt vádat. Az elsőfokon eljáró Pesti Központi Kerületi Bíróság 2012. június 27-én hozott ítéletében halálos tömegszerencsétlenséget okozó foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vétségében bűnösnek találta és 2 év 8 hónap végrehajtandó fogházbüntetésre ítélte a kérelmezőt (a többi vádlott is letöltendő szabadságvesztést kapott, velük a továbbiakban ehelyütt nem foglalkozunk).

Az ítélet ellen kérelmező és az ügyész is fellebbezett. A védelem álláspontja szerint a kérelmező nem tekinthető szervezőnek, így felelőssége sem állapítható meg. A terhelt hivatkozott továbbá arra, hogy az elsőfokú bíróság határozatában az indokolási kötelezettséget nem teljesítette megfelelően. A védelem kifogásolta, hogy a tanúk, valamint a szakértők kihallgatása során nem tehette föl valamennyi kérdését, és egyes bizonyítási indítványait is elutasították, így az eljárás súlyosan sértette a kérelmező tisztességes tárgyaláshoz való jogát. A másodfokon eljáró Fővárosi Törvényszék 2013. április 12-én hozott ítéletében a kérelmező büntetését 3 év 4 hónap fogházbüntetésre súlyosította azzal, hogy a büntetés felének végrehajtását két évre felfüggesztette. Az eljáró tanács nem találta megalapozottnak a védelemhez való jog sérelmére hivatkozást: rámutatott, hogy a védelem valamennyi tanúhoz és szakértőhöz intézhetett kérdést, az elsőfokú tanács pedig nem sértett szabályt, amikor egy ponton a további kérdések feltevését nem tartotta szükségesnek. A Törvényszék eljáró tanácsa szerint az állítólagos eljárási szabálysértések és elutasított bizonyítási indítványok pedig az ügy végkimenetele szempontjából nem bírtak jelentőséggel. (Szalontay Győző felülvizsgálati kérelemmel is élt, melyet a Kúria 2014. március 6-án kelt végzésében elutasított.)

A kérelmező 2013. november 7-én a Bírósághoz benyújtott kérelmében a tisztességes eljáráshoz való jogot garantáló 6. cikk megsértésére hivatkozott.

A Bíróság döntése

A Bíróság a kérelem befogadhatósága körében megvizsgálta, hogy a hazai jogorvoslatokat kimerítette-e a kérelmező. (Ennek eldöntése nem mindig egyértelmű, a kérelmezőnek ugyanis csak az adott időben elméletben és gyakorlatilag is rendelkezésére álló, hatékony jogorvoslatokat kell igénybe vennie ahhoz, hogy a Bíróság érdemben elbírálja a kérelmét.[1])

A magyar kormány azzal érvelt, hogy a kérelmezőnek az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (Abtv.) szerinti kétféle alkotmányjogi panasz is rendelkezésére állt volna:

  1. az Abtv. 26. § (1) bekezdése szerinti panasz, amelyet abban az esetben lehet igénybe venni, ha a bírósági eljárásban alaptörvény-ellenes jogszabály alkalmazása folytán az Alaptörvényben biztosított jog sérelme következik be, és
  2. az Abtv. 27. § (1) bekezdése szerinti, az érintett Alaptörvényben garantált jogát sértő érdemi bírósági döntés ellen indítható panasz is.

A kormány érvelése szerint mindkét panasz hatékonyan orvosolhatta volna a kérelmezőt ért állítólagos sérelmet. Arra tekintettel, hogy ezeket a kérelmező a Bírósághoz fordulást megelőzően nem merítette ki, a kormány álláspontja szerint a kérelmet az Egyezmény 35. cikk (1) bekezdése értelmében érdemi vizsgálat nélkül el kellett utasítani.

A kérelmező vitatta, hogy az alkotmányjogi panasz az ügyben hatékony jogorvoslati lehetőség lett volna. Arra hivatkozott, hogy a kormány nem prezentált egyetlen olyan esetet sem, amely hasonló ügyben a jogorvoslat hatékonyságát bizonyította volna, pedig e tekintetben a bizonyítás terhe a kormányon van.[2] Hivatkozott továbbá a 2017-ben lezárt Király and Dömötör v. Hungary-ügyre is, amelyben a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogot garantáló 8. cikk sérelmét állapította meg a Bíróság, elutasítva a kormány érvelését az alkotmányjogi panasz hatékonyságára vonatkozóan. A kérelmező hivatkozott továbbá arra, hogy a bizonyítási indítványokat a bíróság indokolás nélküli pervezető végzések formájában utasította el, amelyek indoka csak az érdemi ítéletből volt megismerhető, eddig jogorvoslattal sem lehetett élni ellenük.

Szalontay Győző, a kérelmező. Forrás: bit.ly/2KxW7TF

A Bíróság azt a kérdést, hogy az alkotmányjogi panasz a konkrét ügyben hatékony jogorvoslatnak minősül-e, a 2018. július 5-én meghozott Mendrei v. Hungary-döntés alapulvételével vizsgálta meg. Abban az ügyben a fent említetteken felüli, harmadik típusú, az Abtv. 26. § (2) bekezdés szerinti alkotmányjogi panaszról állapította meg, hogy az adott ügyben hatékony jogorvoslatnak tekinthető. (A panasz e formája az alaptörvény-ellenes jogszabály rendelkezésének alkalmazása vagy hatályosulása folytán közvetlenül, bírói döntés nélkül bekövetkező a jogsérelem esetére nyújt jogorvoslatot.)

A jelen ügyben az Abtv. 26 § (1) bekezdés és 27. § szerinti alkotmányjogi panaszokról kellett a Bíróságnak eldöntenie, hogy azok a kérelmező számára ténylegesen elérhetőek, hatékonyak, és a kifogásolt jogsérelem orvoslására alkalmasak lettek volna-e. A Bíróság azt állapította meg, hogy a kérelmező számára mindkét típusú alkotmányjogi panasz rendelkezésre állt, Szalontay ugyanis egyrészt arra hivatkozott, hogy a büntetőeljárási törvény nem tette lehetővé számára az eljárás során a bíróság pártatlanságának vitatását, másrészt az érdemi bírósági döntést is kifogásolta, amely álláspontja szerint elfogultságot tükrözött és a fegyverek egyenlőségének követelményét sem érvényesítette.

A Bíróság a jelen ügyet igyekezett elhatárolni a kérelmező által hivatkozott Király and Dömötör-ügytől. Abban az esetben a magánélet rendőri beavatkozás elleni védelmével kapcsolatban merült föl az alkotmányjogi panasz hatékonysága, míg a jelen ügy a tisztességes eljárás garanciáiról szólt. Utóbbi védelmét az Alaptörvény XXVIII. cikke tartalmazza, amelynek szövegezése nagyfokú hasonlóságot mutat az Egyezmény 6. cikkével. Ebből a Bíróság arra következtetett, hogy az Alaptörvény is garantálja azokat a tisztességes eljáráshoz fűződő jogokat, amelyek sérelmére a kérelmező hivatkozott. Amennyiben az Alkotmánybíróság az alaptörvény-ellenes jogszabály ellen indított eljárásban a kérelmezőnek ad igazat, az érintett jogszabályt az Abtv. 41. § (1) bekezdés értelmében részben vagy egészben megsemmisíti, míg a bírói döntés ellen indítható panasz sikeressége esetén az Abtv. 43. § (1) alapján a támadott döntést semmisíti meg. Bár a panaszeljárásban kártérítés nem követelhető, a Bíróság értékelése szerint a kifogásolt jogsérelem orvoslására az Abtv. 26 § (1) bekezdésre és a 27. §-ra együtt, illetve a csak a 27. §-re alapított panasz önmagában is alkalmas lett volna: az Alkotmánybíróság (jogszabályt és) bírói döntést megsemmisítő határozatát követően ugyanis a kérelmező büntetőügyét újra kellett volna tárgyalni.

A Bíróság megítélése szerint a jogszabály-megsemmisítéssel kombinált, vagy csak a bírói döntés ellen irányuló alkotmányjogi panasz keretében lehetőséget kellett volna adni a magyar államnak, hogy e belföldi jogorvoslaton keresztül elbírálja a kérelmező által állított esetleges alapjogsértést, mielőtt egy nemzetközi fórum ítéli azt meg. Hozzátette azonban a Bíróság, hogy amennyiben a hazai hatóságok (ideértve az Alkotmánybíróságot is) gyakorlata azt mutatja, hogy a jogorvoslat valójában nem hatékony, akkor kész felülbírálni a jelen ügyben tett megállapításait. (Hasonlóan a gyakorlat alakulásától tette függővé a Bíróság a börtönállapotokkal kapcsolatban 2017-ben bevezetett jogorvoslat megítélését a Domján-ügyben).

A fentiekre tekintettel a Bíróság a kérelmet a hazai jogorvoslati lehetőségek kimerítésének hiánya miatt egyhangúlag érdemi vizsgálatra alkalmatlannak nyilvánította.

Ez az első eset, hogy a Bíróság hasonló ügyben a bírói döntéssel kapcsolatos alkotmányjogi panasz ki nem merítése miatt utasította vissza a kérelem befogadását. A döntés új fejezetet nyithat a magyar kérelmezők strasbourgi jogérvényesítésében, mivel innentől szinte minden esetben ki kell meríteni az alkotmányjogi panaszt is ahhoz, hogy érdemben bíráljon el magyar ügyet a Bíróság. Ez alól bírói döntéssel kapcsolatos ügyekben csak az látszik egyelőre kivételnek, ha az Alaptörvény nem védelmez az Egyezményhez hasonlóan egy alapvető jogot.

Ez kiegészíthető azzal, hogy az olyan esetekben, ahol nem a szűk értelemben vett ügydöntő bírósági határozattal kapcsolatos a jogsérelem, az alkotmányjogi panasz nem áll rendelkezésre, így azt ki sem kell meríteni. Ilyen esetek különösen a Be. szerinti kényszerintézkedések és az eljárás elhúzódása kapcsán merülhetnek föl. (Az észrevételt köszönjük Szomora Zsoltnak.)

✉ Iratkozzon fel hírlevelünkre, és mi hetente megküldjük Önnek a legfrissebb strasbourgi ügyek összefoglalóját!

Címlapkép: Fiatalok és rendőrök a West-Balkán szórakozóhely előtt Forrás: bit.ly/2DdVPey

[1] Vö. Pieter van Dijk [et.al., szerk]: Theory and Practice of the European Convention on Human Rights: Fourth Edition, pp. 111-121.
[2] A hatékonyság tekintetében a bizonyítás terhe az államon van, vö pl. Vernillo– és McFarlane-ügyekkel. Pieter van Dijk [et.al.] szerint a rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőség hatékonyságát a tagállamnak csak abban az esetben kell bizonyítania, ha e tekintetben komoly kétség (serious doubt) merül föl, vö. Pieter van Dijk, Theory and Practice, p. 111.