Bezárás
Strasbourgi döntés

Liblik: az indokolási kötelezettség utólagos pótlása sérti a titokban lehallgatott jogait

Liblik and others v. Estonia
no. 173/15
2019. május 28.

A sokszereplős, parlamenti képviselőket is érintő, szövevényes korrupciós ügyben a közel kilenc évig tartó eljárás sem volt egyezménysértő. A telefonos lehallgatást engedélyező nyomozási bíró és ügyész azonban e döntéseit a lengyel jog előírásai ellenére nem indokolta meg megfelelően. A Bíróság szerint ilyen esetben hiába állapítja meg utólag a legfelsőbb bíróság, hogy a lehallgatás elrendelésének törvényi feltételei fennálltak. Az indokolási kötelezettség utólagos pótlása ugyanis sérti az érintettek garanciális jogait.

Fizess elő az Átlátszóra!

Az ügy előzményei

Az ügy hat kérelmezője négy észt állampolgár és két tallini székhelyű gazdasági társaság. Utóbbi érintettségét az alapozza meg, hogy a harmadik számú kérelmező e két társaság felügyelőbizottságának tagja volt.

2005 augusztusa és 2006 októbere között az első három kérelmezőt egy nagyszabású, természetvédelmi és építési területeket érintő telekcserék ügyében indult korrupciós nyomozás keretében az észt hatóságok fedett eszközökkel megfigyelték. Az ügy magnitúdóját jelzi, hogy a megfigyelés és adatszerzés összesen negyvennégy ügyészi és huszonegy nyomozási bírói engedélyen alapult. E nagyszabású megfigyelés során került képbe a lehallgatás ideje alatt hármójukkal kapcsolatba lépő negyedik, észt parlamenti képviselő kérelmező, akinek a három kérelmezővel folytatott kommunikációját szintén lehallgatták.

Az ellenük folyó nyomozásról az egyik kérelmező 2005 szeptemberében (még a vádemelést megelőző nyomozati szakban) oly módon szerzett tudomást, hogy irodájában megtalálta a lehallgatókészüléket. Két kérelmező az ellenük 2006 októberében foganatosított házkutatás kapcsán értesült a nyomozásról, 200 szeptemberében a két érintett cégnél is ellenőrzést végeztek a hatóságok, októberben pedig a negyedik kérelmezőt is meghallgatták gyanúsítottként. A nyomozati szak összesen három és fél évig tartott.

Az ügy tárgyalását az észt elsőfokú bíróság 2009 májusában kezdte meg, a szövevényes ügyben számos tanút meghallgatott. Alkalmanként kitűzött tárgyalást is el kellett napolni a terheltek, illetve védőik betegsége és más személyes körülmények miatt. Az elsőfokú, a vádlottakat felmentő ítélet végül 2012-ben született meg. A bíróság e döntésében a lehallgatást jogszerűtlennek minősítette, és az így beszerzett, az ügyben döntő jelentőségű bizonyítékokat kizárta.

A másodfokú bíróság azonban 2013 júniusában, helyt adva az ügyész fellebbezésének, a megfigyelést jogszerűnek, a bizonyítékokat pedig elfogadhatónak értékelte, és elmarasztalta a vádlottakat. Az ő fellebbezésük ezúttal eredménytelen maradt: 2014 júniusában született döntésében a legfelsőbb bíróság helybenhagyta az elmarasztaló határozatot. A kérelmezők a megfigyelés jogellenessége mellett a tárgyalás elhúzódására is hivatkoztak, kiemelve, hogy politikusok, ismert üzletemberek és közszolgák is vannak a vádlottak között. A legfelsőbb bíróság azonban a strasbourgi Bíróság esetjogát is tanulmányozva arra jutott, hogy bár az eljárás valóban hosszú volt, a konkrét ügy összes körülményére tekintettel nem sérült az ésszerű időben való döntés követelménye. A titkos megfigyelés szabályait a csúcsbíróság alkotmányosnak találta, elrendelését pedig a konkrét ügyben is indokoltnak minősítette.

A kérelmezők a legfelsőbb bíróság döntése ellen a tisztességes és ésszerű időn belül lefolytatott tárgyaláshoz való jogot garantáló 6. cikk és a magán-és családi élet, valamint a személyes kommunikáció védelmét deklaráló 8. cikk megsértésére hivatkozva fordult a Bírósághoz.

A titkos megfigyelési ügyből kirobbant Watergate-botrányba belebukó Richard Nixon bejelenti lemondását. Forrás: bit.ly/2WmByPu

A Bíróság döntése

A 6. cikk szerinti vizsgálat

A Bíróság az eljárás indokolatlan elhúzódásának vizsgálata körében megállapította, hogy a kérelmezők ellen hat év nyolc hónap és nyolc év kilenc hónap közötti időtartamra nyúló eljárások hosszúnak tekinthetők. A Bíróság azonban kiemelte, hogy az észt legfelsőbb bíróság az eljárás hosszával kapcsolatos kifogást kivételes alapossággal, napra pontos dátumok alapján és a strasbourgi esetjog mélyenszántó elemzésével mérlegelte.

Az ügy megítélése során a Bíróság is figyelembe vette a vádlottak nagy számát, és azt is, hogy az effajta “rejtőzködő” típusú, vagyoni előny nyújtásával és elfogadásával járó, sok részes fél bonyolult összejátszását igénylő korrupciós bűncselekmények különösen nehezen felderíthetők. Az ügy kivételes összetettségére tekintettel ezért érthetőnek minősítette, hogy a bizonyítékok beszerzése, elemzése és a tárgyalás lefolytatása ennyi időt igényelt a hatóságok részéről.

A Bíróság kiemelte, hogy nem érzékelt mulasztást a hatóságok részéről a tekintetben, hogy az eljárás megfelelő idő alatt folytassák le attól a ponttól számítva, amikor a kérelmezők az ügyről tudomást szereztek. Latba esett továbbá, hogy a sok vádlott részvételével zajló tárgyalások kitűzése és megtartása körében a késlekedés nem kizárólag a bíróságok oldalán felmerült okokból következett be. A tárgyalások kitűzésénél ráadásul a bíróságok figyelembe vették a kérelmezők személyi körülményeit, illetve erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy a tárgyalásokat a kérelmezők védőinek is megfelelő időpontra tűzzék. A Bíróság abban is egyetértett ugyanakkor a legfelsőbb bírósággal, hogy a kérelmezők perbeli magatartása nem volt szándékos időhúzásnak tekinthető.

Mindezen szempontokat mérlegelve a Bíróság arra a megállapításra jutott, hogy a kérelmezők számára mindenképpen tehertételt jelentett az ellenük ilyen hosszan zajló büntetőügy. A Bíróság ugyanakkor a kérelmezők által hivatkozott, közszereplői mivolttal kapcsolatos körülményekre tekintettel sem értékelte úgy, hogy elvárható lett volna az, hogy ügyüket gyorsított eljárásban bírálják el. Összességében a konkrét ügyben a Bíróság Mindezekre figyelemmel nem állapította meg az ésszerű időn belüli döntés követelményét előíró 6. cikk sérelmét.

A 8. cikk szerinti vizsgálat

“Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák.”

A Bíróság elöljáróban megjegyezte, hogy a “levelezés”, illetve az angol eredeti szerinti “correspondence”, azaz kapcsolattartás kifejezésbe az 1984-es nagykamarai Malone-ügy óta beleérti a telefonbeszélgetést is, azaz a kommunikáció e formája is a 8. cikk védelmi körébe tartozik. Ennek megfelelően titkossága a 8. cikk szerint csak törvényben meghatározott esetben, legitim cél érdekében és egy demokratikus társadalomban szükséges módon korlátozható. A törvényben meghatározottság követelményébe a szintén nagykamarai Roman Zakharov-ügyben kimunkáltak szerint beletartozik az is, hogy a jogalapként szolgáló szabály megismerhető, joghatása pedig kellően előrelátható legyen.

Az előreláthatóság követelménye a titkos információgyűjtés esetén természetesen nem jelenti azt, hogy a lehallgatásról értesíteni kell annak alanyát. Ugyanakkor a Bíróság rámutatott, hogy a végrehajtó hatalom titkos gyakorlása önmagában hordozza az önkényesség veszélyét, ezért a titkos információgyűjtés elrendelésének feltételeit meghatározó szabályoknak megfelelően tisztának és előreláthatónak kell lennie.

Arra tekintettel, hogy a jogállam védelmének köntöse alatt az állampolgárok titkos megfigyelése a demokrácia végét jelentheti, az ezzel kapcsolatos garanciák kiemelt fontossággal bírnak.

A felek között nem volt vita abban a tekintetben, hogy a titkos információgyűjtést az észt jogban meglévő jogalapra épülve rendelték el, és abban sem, hogy a bűncselekmények felderítése körében alkalmazott fedett nyomozás a közbiztonság és mások jogainak védelme legitim céljait szolgálja.

Az sem vitatott, hogy az észt jogban a titkos megfigyelést indokolt döntésben lehet engedélyezni. A konkrét ügyben azonban a számos megfigyelést elrendelő nyomozási bírói döntések a Bíróság értékelése szerint csupán felületes és általános érvelést tartalmaztak, például, hogy “a nyomozási bíró, megismerve az ügyben eddig beszerzett információkat, meggyőződött róla, hogy az ügyész indítványa megalapozott. A büntetőeljárási kódex rendelkezései lehetőséget biztosítanak a titkos megfigyelés általi információgyűjtésre. A gyanú szerinti cselekmény tárgyi súlyára figyelemmel és a jogrend védelme érdekében, valamint arra tekintettel, hogy az ügyben más nyomozati cselekményektől egyáltalán nem, vagy csak különösen nagy nehézségek árán várható bizonyíték, az igazság kiderítése érdekében az ügyészi indítvány teljes egészében jogszerű és megalapozott.” Az ügyész döntései még ilyen érvelést sem tartalmaztak.

Az észt legfelsőbb bíróság ugyan észlelte a titkos információgyűjtést engedélyező döntések indokolásának hiányosságát, de utólag arra jutott, hogy a döntések idején fennálltak a lehallgatás elrendelésének törvényes feltételei, így az információgyűjtés jogszerű, a bizonyítékok pedig felhasználhatóak voltak.

A Bíróság ezzel szemben a Dragojević-üggyel vont párhuzamot, ahol a horvát bíróságok azon gyakorlatát minősítette egyezménysértőnek, amely elfogadta a lehallgatások esetében az elrendeléskor elmulasztott indokolási kötelezettség utólagos pótlását. A Bíróság szerint jelen ügyben lényegében ugyanez történt: az észt csúcsbíróság az ügyész és a nyomozási bíró elégtelen indokolását a feltételek utólagos vizsgálatával orvosolhatónak minősítette.

A Bíróság e körben rámutatott, hogy az indokolási kötelezettség mint eljárásjogi biztosíték veszít a hatékonyságából, ha a hatóságok utólag, a megszerzett információk birtokában kiegészíthetik, vagy pótolhatják a megfigyelés elrendelése alapjául szolgáló érvelést. Nem csak az időmúlás, hanem az eltérő eljárásjogi kontextus is indokolja a különbségtételt: az eljárás későbbi szakaszában a hatóságoknak szükségképpen teljesebb képük van vád tárgyává tett cselekményekről, így indokot is könnyebben találnak.

Mindezekre tekintettel a Bíróság héttagú kamarája egyhangúlag úgy foglalt állást, hogy a lehallgatás elrendelésekor az információgyűjtés jogi feltételei nem teljesültek, így arra nem jogszerű eljárásban került sor, ami a 8. cikk megsértéséhez vezetett.

Az elszenvedett nem-vagyoni kár megtérítéseként a Bíróság a második és harmadik kérelmezőnek és a két kérelmező cégnek egyenként 2.000 eurót, továbbá a második kérelmezőnek önállóan, illetve a harmadik kérelmezőnek és a két cégnek összesen 1.500 euró vagyoni kártérítést ítélt meg.

✉ Iratkozzon fel hírlevelünkre, és mi hetente megküldjük Önnek a legfrissebb strasbourgi ügyek összefoglalóját!

Címlapkép: Részlet a mások élete c. filmből. Forrás: http://bit.ly/2WhnruC