Bezárás
Strasbourgi döntés

Sadocha: egyezménysértő volt a határon bejelenteni elmulasztott 31.000 eurónyi készpénz elkobzása

Sadocha v. Ukraine
no. 77508/11
2019. július 11.

A kérelmező Ukrajnából  Lengyelországba igyekezett, 41.000 euró, azaz több mint tizenhárommillió forint készpénzzel a poggyászában. Az ukrán határőrök a bejelentési küszöb feletti, 31.000 eurónyi összeget a helyszínen lefoglaltak, majd a bíróság a vagyon elkobzását rendelte el. A Bíróság szerint az ukrán hatóságok nem mérlegelték megfelelően a szabálysértés súlyát, amikor a teljes összeg lefoglalása mellett döntöttek.

Fizess elő az Átlátszóra!

Az ügy előzményei

Az ügy kérelmezője Vasil Sadocha cseh állampolgár. Amikor 2011 júliusában Ukrajnából Lengyelországba utazott, a Kijev Zsuljani repülőtéren átvilágították a poggyászát, amelyben 41.000 euró készpénz volt. A reptér biztonsági szolgálatának munkatársai megkérdezték, hogy szállít-e valutát, amire a kérelmező a megmutatta a pénzt. Az ukrán vámszabályok szerint a tízezer euró feletti készpénz szállítását írásban be kell jelenteni. E kötelezettség megsértése miatt a helyszínen lefoglalták a készpénz értékhatár feletti, 31.000 eurónyi részét.

2011 augusztusában az ukrán bíróság elé került a kérelmező ügye. Védője nem vitatta, hogy a készpénzt a kérelmező nem jelentette be, ugyanakkor hivatkozott a kérelmező jóhiszeműségére (azaz arra, hogy nem ismerve a szabályokat, nem tudott a bejelentési kötelezettségről). A jogi képviselő azt is előadta, hogy a kérelmező a pénzt legális úton, magánkölcsön jogcímen szerezte, és be is mutatott egy kölcsönszerződést. A bíróság ennek ellenére elrendelte a teljes 31.000 euró elkobzását. Döntésében kiemelte, hogy a kérelmező felelőssége kapcsán nincs jelentősége annak, hogy a pénzhez törvényes úton jutott-e hozzá.

A fellebbezésben a védők arra hivatkoztak, hogy az elsőfokú bíróság méltánytalan és aránytalan büntetéssel sújtotta a kérelmezőt. A védelem álláspontja szerint a bíróság nem mérlegelte kellőképpen az enyhítő körülményeket, így különösen a pénz törvényes mivoltát és azt, hogy a kérelmezőnek nem állt szándékában a szabálysértés elkövetése. A másodfokú bíróság a terhelt távollétében, de a két védő részvételével zajló tárgyaláson helybenhagyta az elsőfokú ítéletet, ami így jogerőssé vált.

A kérelmező ezt követően fordult a Bírósághoz arra hivatkozva, hogy a döntés megsértette az Egyezmény 1. Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkében garantált tulajdonhoz való jogát, mert a vagyonelkobzás jogszerűtlen és aránytalan volt. Hivatkozott továbbá a 6. cikkben garantált tisztességes tárgyaláshoz fűződő joga megsértésére is arra tekintettel, hogy az ügyet a távollétében bírálták el.

A Kijev Zsuljani (Zhuliany) Nemzetközi Repülőtér. Forrás: bit.ly/2xLRvQs

A Bíróság döntése

A felek nem vitatták, hogy a lefoglalás és a vagyonelkobzás beavatkozást jelentett a kérelmező tulajdonjogába.

Annak értékelése körében, hogy a beavatkozás az Egyezménynek megfelelő módon történt-e, a Bíróság megállapította, hogy a lefoglalás és a vagyonelkobzás az ukrán Nemzeti Bank határozatán alapult. Bár ez az ukrán jog szerint nem minősül jogszabálynak, a Bíróság a Bittó-ügyre hivatkozva rámutatott, hogy az Egyezmény szerinti jogszabályban (a magyar fordításban “törvényben”) történő rögzítés kötelezettsége önálló jelentéssel bír, és nem a nemzeti jogi minősítés, hanem a Bíróság dönti el, hogy az adott norma megfelelt-e az egyezmény szerinti jogszabály-fogalomnak. Jelen ügyben a Nemzeti Bank határozatát a strasbourgi plénum jogszabálynak tekintette.

Azt is rögzítette a Bíróság, hogy a szabályozás legitim célja az államhatáron keresztüláramló pénzösszegek állami ellenőrzése a pénzmosás, kábítószercsempészet és terrorizmus finanszírozása elleni fellépés érdekében. A Bíróság a Gabrić-ügyre utalva azt is felidézte, hogy a lefoglalás és vagyonelkobzás-jellegű intézkedéseket az 1. Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikk második mondata alá tartozónak tekinti, amely szerint az egyezmény nem tiltja olyan előírások alkalmazását, melyeket a részes államok “szükségesnek ítélnek ahhoz, hogy a javaknak a köz érdekében történő használatát
szabályozhassák, illetőleg az adók, más közterhek vagy bírságok megfizetését biztosítsák.”

A legitim tulajdonkorlátozó intézkedések alkalmazása során sem hagyható ugyanakkor figyelmen kívül az arányosság követelménye.

A Bíróság felidézte, hogy az Ukrán törvények értelmében nem tilos készpénzt kivinni az országból, és az eset idején semmilyen maximális értékhatár sem volt meghatározva. Bejelentést követően tehát bármennyi készpénzt ki lehetett vinni Ukrajnából. A kérelmező az eljárás során hivatkozott rá, hogy a pénzt jogszerű forrásból szerezte, a kérdést azonban az eljáró bíróság érdemben nem vizsgálta. A strasbourgi eljárás során az ukrán kormány nem vitatta a kérelmező által az ukrán bíróságon bemutatott szerződés érvényességét, így a Bíróság sem vonhatta kétségbe a kérelmezőnek a pénz jogszerű eredetére vonatkozó állítását.

Arra sem merült föl bizonyíték, hogy a kérelmező szándékosan szegte volna meg a bejelentést előíró vámszabályokat. A Bíróság kiemelte, hogy a kérelmező ellen az ukrán hatóságok sem indítottak büntetőeljárást, ami szintén arra utal, hogy a jogsértő szándékot ők sem látták megállapíthatónak. Az egyetlen jogsértés tehát, amivel a kérelmezőt a hatóságok vádolták, a készpénzre vonatkozó, adminisztratív jellegű bejelentési kötelezettség elmulasztása volt.

A Bíróság a jogsértéssel okozott kár és a vagyonelvonás mértéke alapján megállapította, hogy a vagyonelkobzás nem a sérelem jóvátételét célozta, hanem büntető jellegű volt. A héttagú kamara a Gyrlyan ügyre utalva felidézte, hogy a tulajdonjogba való beavatkozás akkor arányos, a büntetés annak a jogsértésnek a súlyához igazodik, amelyet szankcionál. E körben az ukrán hatóságok azonban nem vizsgálták meg sem a pénz eredetét, sem az elkövető szándékát, és nem vették figyelembe a korábbi vámszabálysértések hiányát sem. Az ukrán jog a vagyonelkobzás mellett lehetővé tette volna, hogy pénzbírságot szabjanak ki a kérelmezőre, az ukrán kormány pedig nem tudta meggyőzően bemutatni, hogy ez az enyhébb beavatkozás miért nem lett volna elegendő a kívánt visszatartóerő kiváltására.

Minderre tekintettel a Bíróság kamarájának egyhangú értékelése szerint a bejelentési küszöb feletti teljes összeg lefoglalása és elkobzása aránytalanul súlyos beavatkozást jelentett a kérelmező tulajdonhoz való jogába.

A kérelmező vagyoni kártérítésként a teljes elvont összeget, 31.000 eurót, továbbá a kölcsönszerződés késedelmes visszafizetése miatti kamatok megítélését is kérte. Az ügy érdekessége, hogy az erre vonatkozó döntést a Bíróság elhalasztotta. Arra hivatkozott, hogy a bejelentési kötelezettség elmulasztása miatt a kérelmezővel szemben indokolt bírság kiszabása. Amennyiben pedig a Bíróság a kért összeg egy részét ítélné meg, azzal elvonná a tagállami hatóságok jogát, hogy megállapítsák a szabálysértés súlyával arányos bírság összegét. Erre tekintettel a héttagú kamara felkérte a feleket, hogy e kérdésben tegyék meg észrevételeiket, illetve utalt a békés megegyezés lehetőségére.

A kért 2.000 euró nem-vagyoni kártérítésre vonatkozó igényt a Bíróság elutasította, arra hivatkozva, hogy az egyezménysértés kimondása kellő elégtételt jelent a kérelmező számára.

A Bíróság az Egyezmény más cikkének megsértésére tekintettel nem látta szükségesnek a 6. cikkel kapcsolatos kérelem érdemi elbírálását.

✉ Iratkozzon fel hírlevelünkre, és mi hetente megküldjük Önnek a legfrissebb strasbourgi ügyek összefoglalóját!

Címlapképünk illusztráció. Forrás: http://bit.ly/2xZ45fv