Volodina v. Russia
no. 41261/17
2019. július 9.

Az orosz kérelmezőnőt volt élettársa rendkívül agresszíven bántalmazta és zaklatta. Az orosz jogban azonban a családon belüli erőszak nem bűncselekmény, könnyű testi sértés esetén pedig a sértettnek kell képviselnie a vádat. A hatóságok azonban még akkor sem léptek föl hatékonyan, amikor a volt élettárs állásinterjút színlelve rabolta el és szállította haza a kérelmezőt, sem amikor úgy megverte, hogy a hölgy terhességét meg kellett szakítani. A Bíróság az embertelen bánásmód megakadályozásának kudarca mellett azért is elmarasztalta Oroszországot, mert a családon belüli erőszak főleg nőket sújtó jelensége ellen nem lépett föl hatékonyan, belenyugodva ezzel diszkriminatív helyzetbe.

Az ügy előzményei

Az ügy kérelmezője az orosz Valeriya Igorevna Volodina (aki időközben saját biztonsága érdekében nevet változtatott). Az akkor 29 éves hölgy 2014-ben párkapcsolatba került S.-sel, akivel össze is költözött. Amikor azonban a kérelmező egy évvel később elköltözött, a volt élettárs S. agresszívvá vált, és meggyilkolással fenyegette a kérelmezőt, ha nem költözik vissza hozzá.

S. abuzív magatartása később folytatódott, sőt, súlyosbodott: 2016 januárja és 2018 márciusa között a kérelmező hölgy hét súlyos bántalmazást, illetve fenyegetést jelentett be a hatóságoknak vészhívások és formális feljelentések útján. Minden alkalommal, amikor a panaszokkal kórházba, vagy a rendőrségre ment, fizikai bántalmazások nyomait rögzítették a testén.

A halálos fenyegetések, az autó fékkábelének elvágása és a kérelmező személyi iratait is tartalmazó táska ellopása mellett az egyik esetben a volt élettárs a várandós hölgyet olyan súlyosan bántalmazta, hogy annak következményeként a kérelmezőnek meg kellett szakítani a terhességét.

Az idő közben Moszkvába menekülő kérelmezőt S. egy álláskereső oldalon megtalálta, amelyen keresztül álnéven állásinterjúra hívta, majd akarata ellenére visszaszállította Uljanovszkba. A kérelmező később GPS-nyomkövetőt is talált a táskájába varrva. Egy alkalommal az őt titokban követő S. autójával a hölgy taxija elé vágott, azt leszorította, majd a hölgyet kirángatta a járműből. A taxisofőr akkor sem avatkozott közbe, amikor a kérelmező, az életét féltve gázsprével védekezett.

Az eseteket követően a kérelmező rendszeresen bejelentést tett a rendőrségen, amelyek következtében a volt élettársat nyilatkoztatta a hatóság, de vádat soha nem emeltek S. ellen arra hivatkozva, hogy közvádra üldözendő bűncselekmény nem valósult meg. A hatóságok mindössze felszólították S.-t az eltulajdonított tárgyak visszaadására és az okozott kár megtérítésére. Az egyetlen büntetőügy akkor indult, amikor S. a kérelmező hozzájárulása nélkül képeket töltött föl róla az internetre. Az eljárásban a kérelmező kérte is a hatóság védelmét, a rendőrség azonban a bántalmazásokat a két fél közötti „rossz viszonynak” értékelte, ami nem indokol állami beavatkozást.

Ezek után fordult a hölgy a Bírósághoz arra hivatkozva, hogy az orosz állam nem akadályozta meg hatékonyan az ellene elkövetett erőszakot, nem derítette föl az eseteket és nem büntette meg az elkövetőt. Az orosz jogrendszer pedig általában sem tartalmaz olyan keretrendszert, amely a nőkkel szembeni megkülönböztetést hatékonyan orvosolná.

A Bíróság döntése

A kérelmet a Bíróság a kínzást, embertelen, megalázó bánásmódot tiltó 3., és a megkülönböztetést tiltó 14. cikk vonatkozásában vizsgálta. Kívülálló félként a Bíróság hozzájárulásával írásos véleményt nyújtott be az ügyben a londoni székhelyű Equal Rights Trust diszkriminációellenes civil szervezet.

A 3. cikk szerinti vizsgálat

A Bíróság a jogi értékelés első lépéseként kiemelte, hogy a fizikai bántalmazások önmagukban is elérik azt a súlyú sérelmet (minimum level of severity), ami a kínzás, illetve embertelen, megalázó bánásmód tilalmát rögzítő 3. cikk alkalmazhatóságához szükséges. A Valiulienė-ügyre mutatva azonban fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a fizikai sérülések mellett a bántalmazás lélektani aspektusait is figyelembe vette a sérelem súlyosság értékelésekor.

Amennyiben a kérelmező által elszenvedett sérelem súlyossága miatt a 3. cikk hatókörébe tartozónak minősül, a Bíróság a Bevacqua and S.-ügyben kidolgozottak szerint azt vizsgálja, hogy az állam eleget tett-e az Egyezményből levezethető tevőleges kötelezettségeinek:

1. Megfelelő, és a gyakorlatban is megfelelően érvényesülő jogi garanciákat alakított-e ki az egyének védelme érdekében?
2. Az állam megtett-e minden tőle elvárhatót az általa ismert vagy előre látható, a sértettet közvetlenül fenyegető veszélyhelyzet elhárítása érdekében?
3. A bekövetkezett sérelmet megfelelő alapossággal és eredményességgel kivizsgálta-e.

1. E kötelezettség vizsgálata során arra jutott, hogy Oroszországban nincs kiépítve a családon belüli erőszak valamennyi formájával szembeni hatékony védelmi mechanizmus. Egy néhány hónapos, 2016 és 2017 közötti időszakot leszámítva az orosz jogrendszerben sem önálló büntetőjogi tényállásként, sem súlyosbító körülményként nem tartalmazta a családon belüli erőszakot. Ilyen módon az orosz jog nem ragadta meg a bántalmazás e formájának számos aspektusát, így a pszichés bántalmazást és a fügő helyzettel való visszaélés különböző formáit sem.

A közhatalmi védelem ráadásul a fizikai bántalmazás vonatkozásában is gyenge: a könnyű testi sértés ellen az orosz jog szerint csak magánvádas eljárás keretében lehet fellépni, azaz a sértettnek kell a nyomozó- és vádhatóság szerepét átvéve bizonyítékot gyűjteni és a vádat képviselni. Ez aránytalanul nagy terhet ró az áldozatokra különös tekintettel arra, hogy a sértettek jellemzően az incidenst követően is egy háztartásban, anyagilag függő viszonyban élnek a bántalmazóval. A vádat ráadásul a magánvádló ejtheti, az eljárás hivatalból nem folytatható, ami szintén kiszolgáltatott helyzetbe hozza a sértettet azzal (hiszen az elkövető szabadul, ha a sértettet a vád elejtésére kényszeríti).

2. A megelőzést célzó szabályozási környezet elégtelensége mellett a kérelmező közvetlen fenyegetettségére adott reakció sem felelt meg az Egyezmény által elvártaknak. A hatóságok ugyanis számos alkalommal tudomást szereztek a sértettet ért kiemelkedően súlyos atrocitásokról, amelyeket erős bizonyítékok is alátámasztottak, továbbá a sorozatos elkövetésre tekintettel tisztában kellett lenniük azzal, hogy a kérelmezőt volt élettársa bármikor újra bántalmazhatja. Mindezek ellenére a közhatalom tétlen maradt, teret engedve a további fenyegetésnek, erőszaknak és zaklatásnak. A Bíróság kihangsúlyozta, hogy Oroszország egyike azon kevés Egyezményben részes államoknak, ahol a távoltartáshoz hasonló jogintézmény nem áll a hatóságok rendelkezésére a családon belüli erőszak áldozatainak védelmére. Ennek hiányában az orosz kormány sem tudott olyan intézkedést megnevezni, amivel az állam védelmet tudott volna nyújtani az áldozatnak.

3. Az orosz állam a sértettet ért bántalmazás felderítése kapcsán is elfogadhatatlanul alacsony hatékonysággal dolgozott. Bizonyítékok garmadája állt ugyanis rendelkezésre a sértett hiteles vallomásaitól kezdve az orvosi látleleteken és a tanúvallomásokon át a zaklató sms-üzenetekig, a hatóságok azonban ennek ellenére vonakodtak büntetőeljárást indítani S. ellen (a képek feltöltésével kapcsolatos, a többihez képest enyhe tárgyi súlyú ügyet leszámítva). A kérelmező nyilvánvalóan bántalmazásból eredő sérülései ellenére az alapos orvosi vizsgálatokat halogatták. A nyomozás és az eljárások gyakorlatilag az S. által elmondottak rögzítésében és az általa okozott kár megtérítéséről való győzködésében merült ki. A hatóságok soha sem indítottak hivatalból eljárást, pedig a sértett által állított emberrablás és a magzatelhajtáshoz vezető ütlegelés az orosz jog szerint is súlyos, közvádra üldözendő cselekmények.

A fenti hármas szempontrendszer minden pontján elégtelenül teljesített tehát az orosz állam, erre tekintettel a Bíróság héttagú kamarája egyhangúlag meg is állapította a 3. cikk megsértését.

A 14. cikkel kapcsolatos panasz

A megkülönböztetést tiltó 14. cikk a Bíróság kialakult gyakorlata szerint azonos vagy lényegileg hasonló helyzetben lévő személyek eltérő elbánásban részesítése esetén alkalmazható, ha ennek az eltérő bánásmódnak nincs objektív és legitim alapja.

A nagykamarai S.A.S.-ügy szerint nem csak szándékos diszkrimináció vezethet a 14. cikk sérelméhez: a de facto eltérő bánásmód is megalapozhatja az Egyezménysértést.

A Magyarország által is ratifikált, a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról szóló ENSZ-egyezmény (CEDAW) és a CEDAW-Bizottság munkáját is figyelembe véve a Bíróság a családon belüli erőszakot a nők elleni diszkrimináció egy formájának tekinti. Amennyiben pedig valamely sérelem szisztematikusan egy adott társadalmi kört érint, a bizonyítás terhe a kormányra hárul atekintetben, hogy e helyzet felszámolása érdekében minden elvárható intézkedést megtett. A Bíróság Nagykamarája a Konstantin Markin-ügyben is világossá tette, hogy az Európa Tanács államainak kiemelt célja kell legyen a nemek közötti egyenlőtlenségek fölszámolása. A szintén nagykamarai D.H. and Others-ügyben a Bíróság kifejtette, hogy

a valódi egyenlőség elérése érdekében az Egyezményben foglalt jogokat is a nemek tényleges helyzete közötti különbségek figyelembevételével kell értelmezni.

Az Egyezmény nem tiltja, hogy a részes államok a de facto rosszabb helyzetben lévő társadalmi csoportok érdekében, e különbségek kiegyenlítése céljából részesítse eltérő (kedvezőbb) bánásmódban a kiszolgáltatottabb feleket.

A családon belüli erőszak oroszországi helyzetével kapcsolatban a Bíróság megállapította, hogy a rendőrségi statisztikák szerint e cselekmények áldozatai túlnyomó részben nők, ráadásul a bejelentett atrocitások csak a tényleges bántalmazások kis részét teszik ki (nagy arányú tehát a látencia). A magánvádas eljárás miatt az áldozatoknak pedig igen korlátozottak az esélyeik arra, hogy az elkövetőt felelősségre vonják. Arra tekintettel, hogy a Bíróság megállapította a rendszerszintű de facto megkülönböztetés fönnálltát, a kérelmezőnek nem kellett külön bizonyítania a személye elleni konkrét hátrányos megkülönböztetést.

A probléma általános, rendszerszintű jellege ellenére az orosz hatóságok semmilyen, a helyzet javítását célzó intézkedési tervet nem dolgoztak ki a diszkriminatív helyzet fölszámolása és az áldozatul eső nők hatékony védelme érdekében. Erre tekintettel a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az orosz állam vonakodik elismerni a családon belüli erőszak problémájának nagyságrendjét és súlyosságát. A Bíróság e körben hivatkozott a CEDAW-Bizottság 2015-ös helyzetértékelésére, amely szerint a hozzátartozókkal szembeni erőszak dekriminalizálása a rossz irányba tett lépés, amely a bántalmazók büntetlenségéhez vezet.

Az orosz hatóságok évek óta tartó tétlenségére tekintettel a Bíróság megállapította, hogy a bepanaszolt állam nem teremtette meg a nemek közötti egyenlőség érvényesítéséhez szükséges feltételeket, és a 3. cikkel összefüggésben megállapította a 14. cikk sérelmét is.

A Bíróság az egyezménysértésre tekintettel nem-vagyoni kártérítésként 20.000 euró, míg kiadásaira tekintettel további közel 6.000 euró megfizetésére is kötelezte az orosz államot.

✉ Iratkozzon fel hírlevelünkre, és mi hetente megküldjük Önnek a legfrissebb strasbourgi ügyek összefoglalóját!

Címlapképünk illusztráció. Forrás: http://bit.ly/2SGNyX2