Beuze v. Belgium [GC]
no. 71409/10
2018. november 9.

A barátnője megölésével gyanúsított belga kérelmezőt a rendőri őrizetben védő nélkül hallgatták ki. Előzetes letartóztatása alatt kirendelt védője a kilenc további kihallgatásról pedig távol maradt. Végül a kérelmezőt egy másik emberölés kísérletében is bűnösnek találták, jelenleg életfogytiglani büntetését tölti. Az ügyben a Bíróság egyértelműsítette a védőhöz való jog tartalmát és a tisztességes eljárás vizsgálatának szempontjait.

Az ügy előzményei

Az ügy belga állampolgár kérelmezője a Bíróság döntése idején életfogytiglani szabadságvesztését tölti a belga Marche-en-Famenne börtönben.

A kérelmező barátnőjét 2007 november 5-én megölték. A bűncselekménnyel a belga ügyészség a kérelmezőt gyanúsította, akit 2007 novemberében a francia Nord megyében a készenléti rendőri feladatokat is ellátó Gendarmerie a kiadott európai elfogatóparancs alapján letartóztatott. A francia hatóságok által készített jegyzőkönyv szerint a kérelmező lemondott az ügyvédhez való jogáról. December 31-én az elfogatóparancsot végrehajtva a francia hatóság kiadta a kérelmezőt Belgiumnak.

Az átadás délelőtt 10 óra 40 perckor történt meg. A belga rendőrség az őrizetbe vett kérelmezőt még aznap kihallgatta, majd szűk egy órával a kihallgatás befejeztét követően, délután háromnegyed ötkor nyomozási bíró elé állította. A bíró megkérdezte, van-e a kérelmezőnek ügyvédje, amire nemmel válaszolt. A meghallgatást követően a bíró a kérelmező azonnali pszichiátriai vizsgálatát rendelte el, akit ezt követően még aznap előzetes letartóztatásba helyeztek.

A belga rendőrségi őrizetbe vétel és az előzetes letartóztatás között eltelt időben (azaz december 31-én) a kérelmező nem léphetett kapcsolatba ügyvéddel: a belga jog alapján erre csak az előzetes letartóztatás elrendelését követően nyílt lehetősége. A nyomozati szak letartóztatását követő részében pedig ugyan kijelöltek számára ügyvédet, a jogi képviselő a kérelmező egyetlen kihallgatásán, illetve más nyomozati cselekményeknél sem volt jelen.

2008 január 11-én tartott kihallgatásán sem volt jelen ügyvéd, sőt, az sem volt egyértelmű, hogy a kamara a kirendelésre vonatkozó kérést eddigre teljesítette-e. A kérelmezőt a barátnő gyilkossági ügye mellett eközben egy másik, egy bizonyos C.L. sérelmére elkövetett rablással és csalással kapcsolatos nyomozás keretében is kihallgatták.

2010 februárjában megkezdődött a büntetőügy tárgyalása, ahol a kérelmezőt ügyvéd képviselte. A tárgyalás elején a kérelmező indítványozta, hogy a jogi képviselő jelenléte nélkül tett vallomásait töröljék a bizonyítékok közül. Indokolásában hivatkozott a Bíróság nagykamarájának Salduz v. Turkey döntésére, továbbá a Dayanan v. Turkey-ügyre, amelyek álláspontja szerint elvi alapon mondják ki az ügyvédhez való abszolút jogot, ezért a jogi képviselő nélkül felvett nyilatkozatok sértették a védekezéshez való jogát.

A belga bíróság az indítványt elutasította. Döntésében arra hivatkozott, hogy a Bíróság esetjoga nem minősíti abszolút jognak a jogi képviselőhöz való jogot, az eljárás bizonyos szakaszaiban az ügyvéddel való kommunikáció korlátoztató, ha az eljárás összességében tisztességes. Hivatkozott továbbá arra, hogy a kérelmezőt nem kényszerítették vallomástételre, a vallomásokban nem ismerte el bűnösségét, és maga sem állította, hogy bármiféle nyomás alatt tette volna meg nyilatkozatait. A kihallgatásokat követően pedig volt lehetősége arra, hogy ügyvédjével konzultáljon, két évig tartó előzetes letartóztatása ideje alatt a védelmét megfelelően előkészíthette. A belga büntetőeljárási rendnek megfelelően tárgyalást megelőzően a kérelmező is többször megjelent a nyomozási bíró előtt, ahol lehetősége lett volna e kifogásokat jelezi, ezt azonban nem tette meg.

A belga bíróság megjegyezte továbbá, hogy a vád túlnyomórészt a kérelmező nyilatkozatain kívüli bizonyítékokra épül. Minderre tekintettel úgy ítélte meg, hogy a védelemhez való jog és az eljárás tisztességessége nem sérült a tárgyalást megelőző eljárásokban.

A hivatásos bírákból és laikus esküdtekből álló bíróság a barátnő előre kitervelt megölésén felül bűnösnek mondta ki a C.L. ellen elkövetett cselekmények miatt is, amelyeket emberölési kísérletnek értékelt.

A döntés ellen a kérelmező fellebbezett, ismét arra hivatkozva, hogy az Egyezmény alapján az eljárás minden szakaszában kötelező a védőhöz való jog biztosítása. A belga Semmítőszék a fellebbezést elutasította, kiemelve, hogy a kérelmező a francia hatóságok előtt lemondott a védőhöz való jogáról, a kérelmezőt nem kényszerítették vallomástételre, a nyilatkozatait szabadon tette meg, beismerő vallomást nem tett, és az előzetes letartóztatás ideje alatt volt védője.

A kérelmező ezt követően fordult a Bírósághoz az Egyezmény tisztességes tárgyaláshoz való jogot garantáló 6. cikkének, és különösen a védőhöz való jogot garantáló 3. bekezdés c) pontjának megsértésére hivatkozva.

A Bíróság döntése

A Bíróságnak az ügy kapcsán lehetősége nyílt rá, hogy korábbi, többféle értelmezésre is lehetőséget adó gyakorlatát egyértelműsítse.

A Bíróság által is kulcsfontosságúnak tekintett nagykamarai Salduz-ügyből és az arra hivatkozó későbbi döntésekből ugyanis a kérelmező azt a következtetést vonta le, hogy a Bíróság a védőhöz való jogot csak egyedi, kényszerítő körülmények alapján ítéli korlátozhatónak. Érvelése szerint a belga jog, amely az eljárás adott szakaszában általános jelleggel engedi meg, hogy a terheltet jogi képviselő nélkül hallgassák ki, a Salduz-ügyre épülő gyakorlat fényében egyezménysértéshez vezet.

A Bíróság elismerte, hogy a Salduz-döntést követően több Törökország ellen indult ügyben (így a kérelmező által is hivatkozott Dayanan és Boz-ügyekben) valóban mellőzte a kényszerítő körülmény fennállásának vizsgálatát és az eljárás egészének tisztességességét sem vizsgálta, hanem önmagában a védőhöz való jog rendszerszintű korlátozására tekintettel állapított meg egyezménysértést.

Ugyanakkor a Bíróság arra is rámutatott, hogy – érzékelve a némileg ellentmondó döntések megjelenését – a szintén kulcsfontosságúként kiemelt nagykamarai Ibrahim and Others-ügyben tisztázta, hogy a védőhöz való jog árnyaltabb megközelítést tekinti irányadónak. A szintén kiemelt jelentőségűnek tekintett, 2017-ben hozott nagykamarai Simeonovi v. Bulgaria-döntés pedig a Bíróság álláspontja szerint egyértelműen eldöntötte a kérdést. A Bíróság az egyértelműség kedvéért kifejezetten kimondta, hogy e döntések értelmében a Dayanan-ügyben követett szempontrendszert már nem tekinti irányadónak, azoktól a joggyakorlat eltért.

A Bíróság kiemelte, hogy az eljárás kezdeti szakasza, különösen az első rendőrségi kihallgatás olyan döntő jelentőségű eljárási mozzanat, amely esetében a védőhöz való hozzájutás kulcsfontosságú. Erre tekintettel a védőhöz való jog e szakaszban csak kivételes, az adott ügyben egyedi mérlegelés alapján megállapított körülményekre tekintettel, és akkor is csak ideiglenesen korlátozható.

Ugyanakkor a Bíróság nem tekinti önmagában ügydöntőnek a kényszerítő körülmény fennállásával kapcsolatos vizsgálata kimenetelét: ha volt ilyen, ha nem, a Bíróság jelenleg irányadónak tekintett gyakorlata szerint elvégzi a “második körös” vizsgálatot is, aminek keretében az eljárást egészében is értékeli. E második körös értékelés során azonban kiemelt súllyal esik latba az egyezménysértés megállapítása melletti érvként, ha a Bíróság első körös vizsgálata azt állapítja meg, hogy a védőhöz való jogot kényszerítő körülmények hiányában korlátozták. Ilyen esetben a bizonyítás terhe a kormányon van, neki kell bizonyítania, hogy az eljárás összességében mégis tisztességes volt.

A Bíróság az eljárás egészét vizsgáló második körben az alábbi szempontokat tekinti relevánsnak:

1.  a terhelt kiemelten sérülékeny volt-e pl. életkorára vagy mentális állapotára tekintettel;
2.  a nyomozati szakra és a bizonyítékok kizárására vonatkozó szabályok (jó eséllyel orvosolja a problémát, ha a védő  nélküli terhelttől beszerzett bizonyítékot kizárják);
3.  a terhelt vitathatta-e a bizonyítékokat és indítványozhatta-e kizárásukat;
4.  a bizonyítékok megbízhatósága, beszerzésének körülményei (pl. kényszerített vallomástételről van-e szó);
5.  a bizonyítékok beszerzése jogszerű volt-e, nem sértette-e az Egyezményt;
6.  nyilatkozat esetében azt pontosan rögzítették-e, vagy módosíthatták;
7.  a kérdéses bizonyítékok felhasználása, esetleges döntő szerepe az elítélésben;
8.  a bűnösség kérdésében hivatásos bíró vagy laikus ülnökök, ill. esküdtek döntöttek-e, utóbbi esetekben milyen instrukciókat kaptak;
9.  a vád tárgyává tett cselekmény felderítéséhez és szankcionálásához fűződő közérdek;
10.  az állami jogban vagy joggyakorlatban alkalmazott egyéb garanciális elemek.

A konkrét ügyben a fenti szempontok közül a Bíróság a tárgyalást megelőző szakasz, különösen a rendőrségi kihallgatás szabályozását találta problémásnak: a belga jog ugyanis lehetőséget biztosított a jogi képviselő nélküli kihallgatásra. Az ügyben a kérelmezőt így is hallgatták ki. Később hivatalosan több kirendelt védője is volt, azonban az összesen tíz kihallgatás és egy helyszíni szemle során egyetlen egyszer sem volt jelen jogi képviselő. Az, hogy a kérelmező utólag megtárgyalhatta (volna)  ügyvédjével ezen eljárási cselekmények tanulságait, nem orvosolták megfelelően a védő hiányát.

A terheltet figyelmeztették, hogy amit elmond, felhasználható ellene, amiből ugyan a Bíróság szerint következik a hallgatás joga mégis szempont volt, hogy erre külön nem hívták föl a kérelmező figyelmét. A terhelt vallomást is tett, amiben ugyan nem ismerte el a bűnösségét, így szigorú értelemben nem vádolta önmagát bűncselekménnyel, mégis olyan részleteket tárt föl, amelyek a nyomozás során a vádhatóság segítségére voltak. Később többször ellentmondásba is keveredett korábbi vallomásaival, ami a szavahihetőségét is kikezdte.

A szubjektív elemekre tekintettel a Bíróság annak kapcsán is jelentőséget tulajdonított a kérelmező vallomásának, hogy a C.L. elleni cselekményeit végül emberölés kísérletének minősítette az ítélet. Erre tekintettel a vallomásoknak jelentős szerepe volt az e bűncselekmény miatti elítélésben.

A kérelmező bizonyítékok kizárására irányuló indítványát a belga bíróság arra tekintettel utasította el, hogy a védőhöz való jog nem abszolút, és a terhelt szabad belátása szerint nyilatkozott. Nem vizsgálta ugyanakkor azt, hogy védő hiánya konkrétan milyen hatással volt a kihallgatások kimenetelére.

A kérelmező bűnösségéről egy összetett, hivatásos bírák és laikus esküdtek részvételével zajló eljárásban döntöttek(részletesebben lásd a  Taxquet-ügy 25-31. pontjait). A Bíróság úgy értékelte, hogy az esküdtek nem kaptak megfelelő tájékoztatást arról, hogy a vádlott a vallomásait jog képviselő nélkül tette meg, illetve iránymutatást arra vonatkozóan, hogy e vallomásait ennek figyelembevételével értékeljék.

Összességében a Bíróság 17 tagú Nagykamarája egyhangú döntésében úgy értékelte, hogy a rendőrségi kihallgatás során a védő nélküli kihallgatással kapcsolatos kényszerítő körülmények hiányát az eljárás egésze nem orvosolta, így megállapította a 6. cikk sérelmét.

A Bíróság ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az egyezménysértés megállapítása nem jelenti azt, hogy a kérelmezőt ártatlanul ítélték el, és a Bíróság nem tekinti feladatának, hogy arról spekuláljon, vajon az eljárásjogi hibák mennyiben befolyásolták az ítéletet. A nem-vagyoni kártérítéssel kapcsolatban erre is tekintettel úgy döntött, hogy az egyezménysértés megállapítása önmagában is megfelelő elégtételt jelent.

Az elmarasztaló döntéssel egyetértve, de az érvelést kritizálva a tanács ukrán, a montenegrói, a horvát és az azeri bírái párhuzamos indokolást fűztek a döntéshez. Ebben kiemelték a Salduz-ügy jelentőségét, amely kimondta, hogy a védőhöz való jog csak kivételes és konkrétan indokolható esetben korlátozható. E 2008-as ügyre tíz év alatt több mint száz döntés épült már. A négy bíró álláspontja szerint jelen döntéssel a Bíróság egy kiforrott, jó gyakorlatot puhított fel, relativizált, ráadásul éppen a jogállamiság alappillérét jelentő eljárásjogi garanciák tekintetében.

✉ Iratkozzon fel hírlevelünkre, és mi hetente megküldjük Önnek a legfrissebb strasbourgi ügyek összefoglalóját!

Címlapképünk illusztráció. Forrás: http://bit.ly/2YTjtF9