Monica Macovei v. Romania
no. 53028/14
2020. július 28.

A jelenleg európai parlamenti képviselő kérelmező a korrupció tipikus esetének nevezte, hogy két politikus kollégája a közmegbízatás mellett ügyvédi praxist is folytat, aminek keretében közbeszerzésen nyertes cégekkel kötnek szerződéseket. A Bíróság az ügy kapcsán a politikai vita keretében elhangzó, tényállítással vegyes értékítélet megítélésének szempontjait mérlegelte. A kérelmező pontatlan, túlzó, de összességében ténybeli alappal rendelkező kijelentéseket tett, így jóvátételre kötelezése a Bíróság szerint a szólásszabadság egyezménysértő korlátját jelentette. 

Az ügy előzményei

Az ügy kérelmezője Monica Luisa Macovei korábbi Román igazságügyminiszter, jelenleg az Európai Parlament képviselője. Román újságok híradása szerint 2009-ben a pártja, a Liberális Demokrata Párt által szervezett nyári táborban felszólalva a következőket mondta a román szenátusban, illetve a parlament alsóházában politizáló két Szociáldemokrata kollégájáról:

“Nézzétek meg a parlamentben ülő jogászokat. Itt van például két fiatal a Szociáldemokrata pártból, akik millió eurós nagyságrendű jogi tanácsadásról szóló szerződéseket kötnek a választókerületükben működő állami vállalatokkal. Ez a politikai befolyás korrupt felhasználásának tipikus esete, ami semmiben nem különbözik a közönséges korrupciótól.”

Az érintett szenátor a kijelentések miatt pert indított a kérelmező ellen, félmillió román lej (mai árfolyamon több mint harmincötmillió forint) nem-vagyoni kártérítést és a bíróság ítéletének három nemzeti lapban való közzétételét követelve. Keresetében arra hivatkozott, hogy a kérelmező róla és parlamenti képviselőtársáról azt állította, hogy korruptak, képviselőként folytatott ügyvédi praxisukat pedig a korrupció tipikus esetének minősítette, amivel megsértette politikai és üzleti jó hírnevét.

Az elsőfokú bíróság elutasította a keresetet. Az ítélet érvelése szerint a kérelmező a jogi praxis és a parlamenti mandátum összeférhetetlenségével kapcsolatos véleményének adott hangot, ebben a kontextusban hangzott el a két képviselő neve is. Az elsőfokú bíróság a kérelmező állításait a két képviselő párhuzamos tevékenységének tényére épülő utalásnak, célzásnak minősítette, ami nem megy túl a politikusok megengedhető bírálatán.

Az érintett szenátor a döntés ellen fellebbezett. A másodfokú bíróság álláspontja szerint kérelmező kijelentése, miszerint a felperes korrupciós cselekményt követett el, tényállítás. A kijelentés erre tekintettel a másodfokú bíróság szerint túlment az értékítélet határain és megalapozta a jóhírnév megsértésének megállapítását. A bíróság figyelembe vette, hogy a véleménynyilvánítás korlátját jelenti az ítélet, de úgy értékelte, hogy a politikusokkal szemben szélesebb körben megengedett bírálat körén is túllépett a kérelmező, amikor bizonyíték nélkül, nyilvánosan korrupcióval vádolta a szenátort. A fellebbviteli bíróság ítéletében 2.300 euró nem-vagyoni kár megfizetésére és arra kötelezte, hogy az ítélet rendelkező részének román országos lapokban saját költségén biztosítson nyilvánosságot.

Az ítélet ellen mindkét fél a Semmitőszékhez fordult, a testület azonban mindkét jogorvoslati kérelmet elutasította. Döntésében a testület kifejtette, hogy a kérelmező valótlan tényt állított, amikor a szenátor párhuzamos ügyvédi praxisát és képviselői tevékenységét korruptnak minősítette. Ezen állítások a politikusokkal szemben megengedett kritika kereteit túllépve sértették a szociáldemokrata politikus jó hírnevét.

A kérelmező ezt követően fordult a Bírósághoz arra hivatkozással, hogy a jogerős ítélet aránytalan beavatkozást jelentett az Egyezmény 10. cikkében rögzített véleménynyilvánítás szabadságához való jogába.

A Bíróság döntése

A Bíróság előtt nem volt érdemi vita tárgya, hogy a jogerős ítélet beavatkozást jelentett a kérelmező 10. cikkben garantált jogába. A beavatkozás a Bíróság értékelése szerint kellően világos és egyértelmű jogalappal rendelkezett, indoka pedig ások jó hírnevének és jogainak védelme volt. Azt kellett tehát mérlegelni, hogy a legitim célból történt jogkorlátozás összességében szükséges volt-e egy demokratikus társadalomban.

A Bíróság elöljáróban megismételte az alaptételt, miszerint a véleménynyilvánítás joga tartalomsemleges jogként nem csak a pozitív üzeneteket védi, de azokat is, amelyek esetleg sértőek vagy provokatívak. A véleménynyilvánítás joga így csak nyomós társadalmi szükségletből (pressing social need) és csak az ehhez szükséges, arányos mértékben korlátozható. A Bíróság különbséget tesz az értékítélet és a tényállítás között: utóbbiak valóságtartalma bizonyítás tárgya lehet, míg előbbiek esetében ez kizárt. Értékítélet bizonyítását éppen ezért nem is lehet megkövetelni, ez ugyanis lehetetlen feltételként a véleménynyilvánítás egyezménysértő korlátozását jelentené.

A konkrét ügyben a Bíróság a nagykamarai Axel Springer-ügyre mutatva kiemelte, hogy az egyensúlyt a kérelmező véleménynyilvánítási szabadsága és az érintett politikus az Egyezmény 8. cikke által védett jó hírnévhez való jogának védelme között kell megtalálni. Ebben a körben jelentőséggel bírt az a román bíróságok által is megállapított tény, hogy a kérelmező által megfogalmazott állítások a képviselők közmegbízatásához kapcsolódtak és mint ilyenek, joggal tartottak számot a közvélemény érdeklődésére. Többek között a Kwiecień-ügyben is közügynek minősítette továbbá a Bíróság a helyi választott képviselők személyes integritásával kapcsolatos kérdéseket. E szempontokat a Kamara az országos szinten választott képviselők esetében is irányadónak tekintette.

A Bíróság kiemelte továbbá, hogy az elsőfokú román bíróság a hallgatóság értelmezésétől függő sejtetésnek, míg a fellebbviteli fórumok tényállításnak értékelték a kijelentéseket. A Bíróság e körben rámutatott, hogy a kérelmező régóta szószólója a szigorúbb összeférhetetlenségi szabályok bevezetésének. A személyiségi jogi per tárgyává tett kijelentései is e kontextusban hangzottak el. A Bíróság összességében tényállítással vegyes véleménynyilvánításként értékelte a kérelmező mondatait. Ilyen esetben – figyelemmel például a Reznik-ügyre – azt kell vizsgálni, hogy a kijelentések a megfelelően pontos és megbízható tényalappal rendelkeztek-e. Az, hogy e ténybeli alapnak mennyire kell szilárdnak lennie, a kijelentések jellegétől és súlyától függ. A jelen ügyben olyan bizonyíték nem merült föl, hogy az alapperben érintett szenátor a saját választókerületében tevékeny állami céggel szerződött volna, ugyanakkor a Bíróság figyelembe vette, hogy a kérelmező két képviselő vonatkozásában, kollektíve tette a kijelentéseket. Az alsóházi képviselő pedig mandátuma fennállása alatt valóban dolgozott a szenátor ügyvédi irodájában, amely iroda tényleg szerződött az ő választókerületéhez köthető állami cégekkel. Erre tekintettel a kérelmező kijelentései bár pontatlanok voltak és a szenátor vonatkozásában nem nyertek igazolást, összességében az állítások súlyához mérten megfelelő tényalappal bírtak és nem lépték át a megengedett túlzás mértékét. A Bíróság gyakorlata szerint ugyanis a közéleti vita része a túlzás mellett akár a provokáció is, ami adott esetben pontatlan állításokban is testet ölthet.

Minderre tekintettel a kérelmező kijelentései nem tekinthetőek rosszhiszemű, megalapozatlan személyes támadásnak a szenátor ellen.

A politikai vita jellegéből fakadóan érintheti a magánszféra egyes elemeit is, ez a kockázat azonban a demokráciához nélkülözhetetlen nyílt vita szükségképpeni velejárója. A kérelmező 2.300 eurós sérelemdíjban marasztalása és öt országos lapban való publikálásának előírása olyan joghátrány, amely a nagykamarai Wille-ügyre figyelemmel dermesztő hatást (chilling effect) gyakorol a véleménynyilvánítás szabadságára.

Minderre tekintettel a Kamara 5-2 arányban úgy találta, hogy a jogerős ítélet megsértette a kérelmező 10. cikkben garantált jogát. Erre tekintettel a Bíróság vagyoni kárként 4.500 eurót, nem-vagyoni kárként 2.000 eurót, valamint költségei tekintetében további 3.000 eurót ítélt meg a kérelmezőnek.

A lichtensteini Carlo Ranzoni különvéleményében kifejtette, nem ért egyet a többség azon álláspontjával, amely valaki korruptnak titulálását egyszerű túlzásnak tekinti. Álláspontja szerint a Bíróság helytelenül járt el, amikor a Semmítőszék értékelését felülmérlegelte. A különvéleményhez csatlakozó monacói Stéphanie Mourou-Vikström további saját különvéleményében hasonló konklúzióra jutott. A döntéshez a lengyel Krzysztof Wojtyczek bíró párhuzamos indokolásában kifejtette, hogy álláspontja szerint a politikusok véleménynyilvánítását nem szabadna erősebb védelemben részesíteni, mint bárki más ehhez fűződő jogát; épp ellenkezőleg, a sajtóval és a szavak súlyával kapcsolatos rutin és a nagy nyilvánosság befolyásolására való képesség szigorúbb mércét indokolna a politikusok nyilatkozataival szemben, mintha azokat egy magánember tenné.

✉ Iratkozzon fel hírlevelünkre, és mi hetente megküldjük Önnek a legfrissebb strasbourgi ügyek összefoglalóját!

Címlapképünkön a kérelmező. Forrás: https://bit.ly/32M3Ymu

 

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!