Kaboğlu and Oran v. Turkey (no. 2)
no. 36944/07
2020. október 20.

Az egyetemi tanár kérelmezők a török miniszterelnök apparátusába tartozó Emberi Jogi Tanácsadó Testület tagjaként jelentést készítettek a kisebbségek helyzetéről, amelyben kritikát is megfogalmaztak és a további intézkedések szükségességét hangsúlyozták. A jelentés indulatos közéleti vitát robbantott ki, a kérelmezőket több magas állami tisztségviselő is durva szavakkal illette, másoktól több halálos fenyegetést is kaptak. Egy képviselő parlamenti felszólalásában hazaárulással vádolta meg őket. Az ennek kapcsán indított eljárásaik nem hoztak sikert, ellenük ugyanakkor büntetőeljárás indult gyűlöletkeltés, uszítás és a bíróságok becsmérlése bűncselekmények miatt. A kérelmezők ezt követően fordultak a Bírósághoz: egyrészt a durva személyes támadásokkal szemben a magánéletük védelméhez való jogukra, másrészt a jelentés miatt ellenük indult eljárással kapcsolatban saját véleménynyilvánítási szabadságukra hivatkoztak.

Az ügy előzményei

Az ügy kérelmezője két török egyetemi tanár. Egyikük a török miniszterelnök apparátusához tartozó Emberi Jogi Tanácsadó Testület elnöke, másikuk az e Testület részeként működő kisebbségi és kulturális jogok munkacsoportjának vezetője volt. 2004-ben a Testület plenáris ülése elfogadott egy jelentést a kisebbségi és kulturális jogok törökországi helyzetéről.

A jelentés nagy sajtóvisszhangot kapott, heves közéleti vitát indítva. Ennek keretében mind a jelentés, mind annak szerzői számos kritika céltáblájává vált. A kérelmezőket durván kritizálta több vezető állami tisztségviselő és politikus is. Egy török képviselő parlamenti felszólalásában külföldről irányított intellektuális köpönyegforgatóknak, árulóknak nevezte őket, akiknek mérgező nyál csorog a szájából. Az egyik kérelmező sajtótájékoztatóján a Testület egy tagja a kérelmező elé kitett jelentést hazugnak és illegálisnak nevezte, és azzal a felkiáltással, hogy ezt senkinek nem szabadna olvasnia, széttépte. Nem sokkal később a Testület gyakorlatilag megszűnt létezni. A kérelmezőket egyes szélsőséges nacionalista csoportok és személyek halálosan meg is fenyegették.

A parlamenti képviselő beszéde miatt a kérelmezők személyiségi jogi pert és magánvádas büntetőeljárást is kezdeményeztek, de ezek az eljárások nekik kedvezőtlen eredménnyel zárultak.

Nem sokkal később azonban a kérelmezők ellen indult eljárás: az ankarai ügyészség a jelentés tartalmára hivatkozva gyűlöletkeltés, uszítás és a bíróságok becsmérlése bűncselekmények miatt vádat emelt.

Az elsőfokú bíróság a bíróságok becsmérlése vádjában jogtechnikai okokból megszüntette a kérelmezők elleni eljárást, míg a többi vádpont alól felmentette őket. 2007 nyarán a Semmítőszék azonban hatályon kívül helyezte az elsőfokú ítéletet: nem értett egyet az eljárás technikai okból történő megszüntetésével és az érdemi ítélet érvelésével sem. 2008 tavaszán a Semmítőszék büntetőjogi nagytanácsa végül úgy foglalt állást, hogy a kérelmezők hivatali feladatuk teljesítése körében írták a jelentést, ami nem tartalmazott gyűlöletkeltő vagy uszító kijelentéseket, így erre vonatkozóan a kérelmezőket felmentő elsőfokú ítélet emelkedett jogerőre. A bíróságok becsmérlésének vádja miatt folyó eljárás egészen 2012 decemberéig húzódott, de végül ebben sem ítélték el a kérelmezőket.

A kérelmezők már a hazai eljárások végleges lezárását megelőzően, 2007-ben a Bírósághoz fordultak. Kérelmükben többek között arra hivatkoztak, hogy Törökország nem nyújtott számukra megfelelő jogvédelmet, mert a jóhírnevüket romboló parlamenti képviselővel szemben sem polgári, sem büntetőjogi úton nem szolgáltatott számukra elégtételt. Ezzel álláspontjuk szerint a török állam megsértette az Egyezmény magán- és családi élet védelmét garantáló 8. cikkét.

Az pedig, hogy ellenük hatósági szervek évekig büntetőeljárást folytattak a jelentésükben leírtak miatt, a kérelem szerint a véleménynyilvánítás szabadságához való jogukat is megsértette, függetlenül attól, hogy végül büntetőjogi szankciót nem szabtak ki velük szemben.

A Bíróság döntése

A 8. cikkel kapcsolatos kérelem

A Bíróság a Von Hannover-ügyre mutatva rögzítette, hogy a 8. cikk széles védelmi körébe tartozik többek között a név, az emberről a nyilvánosságban kialakuló kép és a morális integritás. A jóhírnév védelme a nagykamarai Axel Springer– és Delfi-ügyekben lefektetett szempontokra tekintettel a 8. cikk hatálya alá tartozik.

A kérelmezők 8. cikkben garantált jogaival szemben jelen ügyben egy politikus parlamenti felszólalásában megfogalmazott állítások álltak. Ezek a 10. cikk hatálya alá tartoznak, hiszen a politikai beszéd és politikai vita szabadsága a szólásszabadságon belül is kiemelt védelmet élvez.

A tagállamok kötelessége, hogy e jogok ütközése esetén megfelelő egyensúlyt teremtsenek a két versengő jog érvényre juttatása között. Ennek szempontjait a Nagykamara a Von Hannover (No. 2)-ügyben részletesen kidolgozta. Vizsgálni kell tehát az ügyben többek között azt, hogy a képviselő felszólása milyen mértékben járult hozzá a közéleti vitához, mennyire közismertek a közléssel érintett kérelmezők, mi volt a kritizált jelentés témája, tartalma, közéleti visszhangja és hogy maguk a kérelmezők hogy viselkedtek. Amennyiben a nemzeti bíróság e szempontokat megvizsgálva hozott döntést, a Bíróság csak kirívó esetben mérlegeli felül a döntést.

A Bíróság a konkrét ügyben rögzítette, hogy egy képviselő parlamenti felszólalása volt a kérelmezők által sérelmezett közlés. A kérelmezők tehát nem egy közvetlen állami aktus miatt kérték az egyezménysértés megállapítását, hanem arra tekintettel, hogy az állam a 8. cikk alapján őt terhelő tevőleges kötelezettségeinek nem tett eleget, azaz nem nyújtott megfelelő védelmet, illetve jóvátételt az őket sértő beszéd kapcsán.

A kérelmezők által a felszólalás miatt indított büntetőeljárást vizsgálva a Bíróság rögzítette, hogy azokat a képviselő mentelmi jogára tekintettel szüntették meg. A képviselői immunitással kapcsolatban pedig korábbi döntésében már megállapította a Bíróság, hogy az összeegyeztethető az Egyezménnyel.

A kérelmezők által indított polgári eljárásban ezzel szemben a török bíróság érdemben megvizsgálta az ügyet. Első fokon a kérelmezők pert nyertek, de a Semmítőszéken megfordult a döntés, és a jogerős ítélet szerint a kijelentéseknek a kérelmezőkre vonatkoztatható része belül maradt az elfogadható kritika keretein, így azt tűrniük kellett. A Bíróság ezzel kapcsolatban megállapította, hogy a jogerős hazai ítélet megfelelően felismerte és figyelembe vette a véleménynyilvánítás szabadsága és a magánélethez való jog összemérésének igényét. Amennyiben pedig a hazai bíróság megfelelő szempontok alapján mérlegel, a strasbourgi fórum e mérlegelés eredményét csak kivételesen mérlegeli felül. A jelen ügyben a Kamara álláspontja szerint elfogadható döntés született, így a kérelmezők 8. cikkben garantált jogát nem sértette az, hogy keresetüket az állami bíróság elutasította.

A 10. cikkel kapcsolatos kérelem

A kérelmezők a saját véleménynyilvánítási szabadságuk megsértésére is hivatkoztak. E körben egyrészt sérelmezték, hogy ellenük büntetőeljárás indult, másrészt azt, hogy a jelentésükben írottak és az állami szereplők őket becsmérlő nyilatkozatai nyomán halálos fenyegetéseket kaptak, amelyekkel szemben a török állam nem lépett fel kellő hatékonysággal.

A Bíróság két ágra bontotta a panaszt: egyrészt vizsgálta, hogy az állam tevőleges fellépésével, a büntetőeljárás lefolytatásával sértette-e a kérelmezők véleménynyilvánításhoz való jogát. Másrészt a Dink-ügyre mutatva azt is a vizsgálat tárgyává tette, hogy a török állam megtett-e minden szükséges intézkedést annak érdekében, hogy olyan környezetet teremtsen, amelyben a véleménynyilvánítás joga ténylegesen is szabadon gyakorolható. Ahogyan azt a Bíróság az Özgür Gündem-ügyben már kimondta, az államnak e feladata kiterjed a nem állami szereplők szólásszabadságot korlátozó cselekményei elleni hatékony fellépésre is.

A kérelmezők ellen indult büntetőeljárással kapcsolatban a Bíróság megállapította, hogy az már önmagában, a végkifejletre tekintet nélkül beavatkozásnak tekinthető a kérelmezők véleménynyilvánítási szabadságába. A héttagú Kamara felidézte, hogy a Döner-ügyben az egy év négy hónapig zajló, felmentéssel zárult büntetőeljárással kapcsolatban is megállapította a 10. cikk megsértését. A büntetőügyek a jelen esetben is a kérelmezők elmarasztalása nélkül zárultak, a nyomozással együtt több mint négy évig tartó eljárás során azonban a kérelmezők feje felett ott lebegett annak a lehetősége, hogy bűnösnek találja őket a bíróság. Ez a nyomás pedig az érzékeny emberi jogi kérdésekkel foglalkozó egyetemi tanár kérelmezőket eltántoríthatta a közéleti vitában való részvételtől, azaz felvetette az öncenzúra veszélyét. E körben a Bíróság utalt a Vajnai v. Hungary-ügyre is, rámutatva, hogy a nem kellően egyértelmű büntetőjogi szabályozásból eredő bizonytalanság már önmagában is problémás az Egyezmény 10. cikke szempontjából.

A jelen ügyben a kérelmezők ellen gyűlöletkeltés, uszítás és a bíróságok becsmérlése vádjával indítottak eljárást. A Bíróság elfogadta, hogy bizonyos fajta kommunikáció a nemzetbiztonság és a közrend fenntartása érdekében korlátozható, a kérdés tehát az volt, hogy ezeknek az absztrakt szinten legitim érdekeknek a biztosításához szükséges volt-e a kérelmezőkkel szembeni fellépés. E körben a Bíróság felvázolta, hogy a kontextust a török kisebbségek helyzetével foglalkozó, a kormány korábbi lépéseit kritizáló és intézkedési javaslatokat megfogalmazó jelentés adta. A vád szerint az e jelentésben megfogalmazottak alkalmasak voltak a török államberendezkedés alapjaiba vetett közbizalom megingatására. Maguk a hatóságok sem hivatkoztak ugyanakkor arra, hogy a kérelmezők erőszakra szólítottak volna fegyveres ellenállásra vagy felkelésre biztattak volna vagy gyűlöletbeszédnek minősülnének. Ennek hiányában a Bíróság szerint a büntetőjogi fellépés nem értékelhető másképpen, mint a véleménynyilvánítás szabadsága által védett kommunikációval szembeni állami fellépés. Minderre tekintettel a kisebbségek törökországi helyzetéhez kapcsolódó közéleti vitában a büntetőeljárás megindítása az elérni kívánt célhoz képest aránytalan beavatkozást jelentett a kérelmezők véleménynyilvánítási szabadságába, így egy demokratikus társadalomban szükségesnek sem tekinthetők. Következésképpen a héttagú Kamara egyhangúlag megállapította a 10. cikk megsértését.

Nem-vagyoni kártérítésként a Bíróság a kérelmezők által kért összeg egytizedét, fejenként 2.000 eurót ítélt meg. Arra tekintettel, hogy a jogi képviselettel kapcsolatos költségeket a kérelmezők nem igazolták megfelelően, egyéb kompenzációt a Kamara nem ítélt meg.

✉ Iratkozzon fel hírlevelünkre, és mi rendszeresen megküldjük Önnek a legfrissebb strasbourgi ügyek összefoglalóját!

Címlapképünk illusztráció, Recep Tayyip Erdoğan török államfőt ábrázolja. Forrás: https://bit.ly/3k9WIqV

 

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!