A holokauszttagadó üzenetek az Egyezmény szellemével ellentétben állnak, ami a szólásszabadság korlátozásának elfogadható indokául szolgálhat. Szintén legitim a náci rezsim bűneivel érintett államok igénye, hogy ezektől a cselekményektől elhatárolódjanak.

Adj 1%-ot, hogy megtudd, mire
megy el az adód 99 százaléka!

Williamson v. Germany
no. 64496/17

Richard Williamson püspök. Forrás: goo.gl/psfrTA

A kérelmező Richard Williamson brit állampolgárságú püspök. Egyike annak a négy püspöknek, akit a Szent X. Piusz Papi Testvériség 1988-ban II. János Pál Pápa figyelmeztetése ellenére a kánonjogot megszegve szentelt föl. A Püspöki Kongregáció válaszul kiátkozta a négy püspököt, köztük a kérelmezőt. A kiátkozást a Kongregáció 2009 január 21-én visszavonta. A kérelmezőt végül 2012-ben kirúgták a Testvériségből.

Az ügy közvetlen előzménye, hogy a kérelmező 2008-ban a Testvériség Németországban tartott szemináriumán interjút adott a svéd SVT-1 televízió riporterének. A vallási kérdések megtárgyalását követően a kérelmező a riportban kitért arra, hogy a történelmi tények ismeretében véleménye szerint a náci koncentrációs táborokban nem hatmillió, hanem „csupán” körülbelül 2-300.000 zsidó veszíthette életét, és ők sem gázkamrák által, ilyeneket ugyanis meggyőződése szerint a nácik valójában nem üzemeltettek. Az interjúban visszautasította, hogy antiszemita lenne, álláspontja szerint ő csupán tényeken alapuló következtetéseket tesz, és a történelmi hűség mellett áll ki. A riportert végül figyelmeztette, „legyen óvatos”, mert ezekért a kijelentésekért a kérelmező Németországban börtönbe kerülhet.

A Kongregációnak a Testvériség püspökei kiátkozását feloldó döntése napján, 2009 január 21-én a svéd tévé közölte az interjút. 2009 októberében a regensburgi bíróság a kérelmező terhére büntetőparancsot[1] bocsátott ki, amelyben gyűlöletkeltés miatt 12.000 euró pénzbüntetést szabott ki. A kérelmező fellebbezése nyomán a másodfokú bíróság az eljárást megszüntette arra hivatkozással, hogy a büntetőparancs a törvényi feltételeknek nem felelt meg, mert nem tartalmazta a cselekmény pontos körülményeit.

2012 októberében az elsőfokú bíróság újabb büntetőparancsában, az elsővel azonos vád alapján 6.500 euró megfizetésére kötelezte a kérelmezőt. A kérelmező nem fogadta el a büntetőparancsot, így az ügyben tárgyalást tartottak, amely eredményeképp az elsőfokú bíróság 1.800 euróra büntette. Ezt a büntetést a másodfok helybenhagyta. Megállapította, hogy a kérelmező nyilatkozatában annak tudatában tagadta a náci népirtást, hogy a kijelentései a televízió és az Internet segítségével emberek nagyobb csoportjához, így a német közönséghez is eljuthatnak. Kijelentéseiről tudnia kellett, hogy azok világszinten felkelthetik a közvélemény figyelmét, Németországban pedig különösen nagy visszhangra találhatnak, tekintettel az ország történelmi múltjára, az interjú helyére és arra, hogy az ekkor regnáló pápa, XVI. Benedek is német nemzetiségű.

Miután a kérelmező további fellebbezését a német felsőbíróság elutasította, az alkotmánybíróság pedig visszautasította a panasz befogadását, a püspök az Egyezmény 10. cikkében garantált szólásszabadsághoz való jog megsértésére hivatkozva a Bírósághoz fordult. Azzal érvelt, hogy a német bíróságoknak az ügyben joghatósága sem lett volna, a svéd jog e kijelentéseket nem bünteti, ő pedig minden tőle elvárhatót megtett, hogy az interjút Németországban ne sugározzák.

Richard Williamson a londoni Heathrow-reptérre érkezik 2009-ben. Forrás: goo.gl/rsFBgL

A Bíróság döntése

A Bíróság hangsúlyozta, hogy – vagy nyilvánvaló alaptalanságra, vagy az Egyezmény joggal való visszaélést tiltó 17 cikkére hivatkozással – több ügyben (pl. Perinçek v. Switzerland [GC]) is visszautasította már a holokauszttagadással kapcsolatban elé került panaszokat.

A Bíróság jelen ügyben hangsúlyozta, hogy a kérelmező elsősorban a német joghatóságot vitatta. Felidézte esetjogát, mely szerint a Bíróság elsődleges feladata a 10. cikkel kapcsolatos ügyekben annak vizsgálata, hogy a tagállami hatóságok az ügy releváns körülményeinek megfelelő vizsgálata alapján döntöttek-e a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása mellett. E körben a Bíróság megállapította, hogy a kérelmező az interjút Németországban adta, az interjú közlésének korlátozása érdekében semmilyen konkrét lépést nem tett, annak nyilvánosságra kerülésébe legalábbis beletörődött, így a német hatóságok eljárása törvényi felhatalmazáson és a releváns tények értékelésén alapult. A köznyugalom védelmét a Bíróság legitim célnak fogadta el.

Annak megítélése során, hogy a korlátozás szükséges volt-e egy demokratikus társadalomban, a Bíróság fontos szempontnak tekintette a Német állam legitim igényét, hogy a náci rezsim bűneitől elhatárolódjon (lásd ehhez pl. a Nix-ügyet). Elfogadta a német bíróságok által figyelembe vett szempontokat, amelyek a német közvélemény számára különös jelentőséget adtak a nyilatkozatnak. A korlátozás szükségességének mérlegelésekor kiemelt súllyal esett latba, hogy a kérelmező azzal, hogy nem határolódott el a Holokauszt súlyát relativizáló kijelentéseitől, az Egyezmény szellemével ellentétes eszmék terjesztésére kívánta igénybe venni a 10. cikk védelmét. Az összesen 1.800 eurós büntetést a Bíróság kifejezetten enyhének értékelte.

Összességében a fentiek figyelembevételével megállapította, hogy a német hatóságok az Egyezmény biztosította mérlegelési joguk (margin of appreciation) szabta kereteket nem lépték át, az elérni kívánt legitim célhoz mérten arányos korlátozást alkalmaztak. Erre tekintettel az egyezménysértés megállapítására irányuló kérelmet a Bíróság egyhangú döntésével nyilvánvalóan alaptalannak minősítette.

✉ Iratkozzon fel hírlevelünkre, és mi hetente megküldjük Önnek a legfrissebb strasbourgi ügyek összefoglalóját!

[1] A büntetőparancs (Strafbefehl) írásbeli sommás eljárás, amely keretében csekély súlyú bűncselekmények miatt indult, egyszerűbb megítélésű ügyekben az ügyész indítványt tesz a cselekmény minősítésére és a pénzbüntetés mértékére. A bíró teljes egyetértése esetén a végleges tervezetet az ügy érdemi vizsgálata nélkül aláírja. A büntetőparancsot kézbesítik a vádlottnak, aki elfogadja azt azzal, hogy kifizeti a benne foglalt pénzbüntetést, elkerülve ezzel a tárgyalást és annak érzelmi és anyagi terheit. Amennyiben visszautasítja, úgy vállalja a bizonytalan kimenetelű rendes eljárással járó kockázatot. A részben szó szerinti átvétel forrása: Dr. Molnárné dr. Mészáros Noémi: Gondolatok a tárgyalás mellőzéséről. In: Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám 20-30. pp. 24sk.  (https://goo.gl/kJQFtY).