Magosso and Brindani v. Italy
no. 59347/11
2020. január 16.

Az olasz újságíró egy 1980-as terrorcselekménnyel kapcsolatban a csendőrség felelősségét firtató oknyomozó cikket közölt. Az olasz bíróság véfgül a felelős szerkesztővel egyetemben elmarasztalta és nagy összegű kártérítésre kötelezte. Az ügy kapcsán a strasbourgi Bíróság az újságírói felelősséggel kapcsolatban több fontos megállapítást is tett. Mások kijelentéseinek közlése esetén az újságírónak nem az állítások valóságtartalmát kell bizonyítania, hanem azt, hogy jóhiszeműen, a forráskritika szakmai követelményeinek megfelelően járt el. Elhatárolódni nem kell a közölt nyilatkozattól, ugyanakkor minél súlyosabb az állítás, annál stabilabb ténybeli alap szükséges a közléséhez. A nemzeti bíróságnak pedig mindezeket a szempontokat, illetve általában a sajtó társadalomban betöltött szerepét is figyelembevéve kell a személyiségi jogokat érintő ügyekben döntenie.

Támogasd a munkánkat pólóvásárlással!

Az ügy előzményei

A két kérelmező a Gente című olasz hetilap egy újságírója, valamint a lap felelős kiadója.

Az ügy előzményei az olaszországi “ólom-évekig” (anni di piombo) nyúlnak vissza: így nevezik a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek végéig terjedő turbulens időszakot, amelyre a szélsőjobb és szélsőbaloldali politikai terrorizmus nyomta rá a bélyegét. 1980-ban Walter Tobagi újságíró ellen halálos terrortámadást intézett a “Március 28 Brigád” nevű szélsőbaloldali terrorcsoport. 1983-ban az akkori olasz kormányfő, Bettino Craxi az eset kapcsán azt nyilatkozta, hogy a Carabinieri (az olasz csendőrség) hónapokkal a gyilkosság előtt információval rendelkezett az újságíró ellen tervezett merényletről.

Két évtizeddel később, 2004-ben a kérelmező újságíró a hetilapban “Tobagit meg lehetett volna menteni” címmel cikket közölt az esetről. A cikk megszólaltatta a milánói Carabinieri terrorellenes részlegének korábbi munkatársát (D.C.), aki kijelentette, hogy a gyilkosság előtti hónapokban egy informátoron keresztül hozzá jutottak el a tervezett Tobagi elleni merényletre vonatkozó információk. D.C. állítása szerint az információkat átadta feletteseinek, akik egyike név nélküli jelentés készítésére utasította. A cikk közölte továbbá egy másik volt csendőr nyilatkozatait is, aki szerint őt felettesei szándékosan távoltartották a nyomozástól.

A cikkben megnevezett felettesek (illetve idő közben elhunyt egyikük nevében testvére) rágalmazás miatt beperelték az első kérelmező újságírót, a második kérelmező felelős szerkesztőt. Első fokon a nemzeti bíróság elmarasztalta a kérelmezőket. A pénzbüntetésként kiszabott 1.000, illetve 300 euró mellett az eljárást kezdeményező két sértettnek 120.000 és 90.000 eurós sérelemdíjat is megítélt a bíróság, valamint kötelezte a kérelmezőket a 20.000 eurós perköltség megtérítésére is. A monzai bíróság érvelése szerint a lapban közölt kijelentések a becsület csorbítására kirívóan alkalmasak voltak, különös tekintettel arra, hogy a sértettek az állam szolgálatában álló csendőrök voltak, akik szavahihetősége és erkölcsi feddhetetlensége kiemelt értéket képvisel.

Az újságírói felelősség megállapíthatósága körében az olasz bíróság elsősorban azt vizsgálta, hogy a riport a közvélemény számára objektív értékkel bír-e, korrekt és objektív közlésnek minősül-e, illetve a közlések ténybelileg igazak-e. Az elsőfokú ítélet szerint a cikk szenzációhajhász volt, nem hagyott teret az alternatív magyarázatoknak, valamint a D.C.-től származó, részben pontatlan, részben hamis információk mellett az újságíró saját, a hatóság tudatos tétlenségére vonatkozó megállapításainak is hangot adott.

Ezzel párhuzamosan a volt csendőr D.C. ellen az ügyészség külön büntetőeljárást indított. Fellebbezésükben a kérelmezők kérték, hogy ügyüket a bíróság egyesítse a D.C. elleni üggyel. Jogorvoslati kérelmükben arra hivatkoztak, hogy D.C. cikkben közölt kijelentései igaznak bizonyultak, valamint, hogy a cikk írása előtt lefolytatott oknyomozás eredményei alapján jóhiszeműen jutottak arra a következtetésre, hogy a D.C. által elmondottak megfelelnek a valóságnak. Az információk ellenőrzésével kapcsolatban a kérelmezők rámutattak, hogy az újságíró számos lépést tett a bizonyítékok ellenőrzése érdekében. Ezen felül a kérelmező újságíró a meggyilkolt Tobagi közeli munkatársa is volt, valamint a csendőrségen is voltak kapcsolatai. Oknyomozói sikerét a fellebbezés szerint az is bizonyítja, hogy a később az ügy kapcsán beismerő vallomást tévő bandavezérrel kapcsolatos bizonyítékokról is a hatóságok előtt szerzett tudomást, amelyeket publikált is.

A másodfokú bíróság egyesítette az ügyeket, ugyanakkor a felelősség tekintetében helyben hagyta az elsőfokú ítéletet. A másodfokú ítélet a két kérelmezőt és D.C.-t egyetemlegesen kötelezte 120.000 euró nem-vagyoni előzetes kártérítés megfizetésére, a pontos összeg megítélését pedig polgári jogi útra utasította. A perköltséget a másodfokú bíróság 6.500 euróra mérsékelte. A kérelmezők jogkérdésre hivatkozva a Semmítőszékhez folyamodtak, amely a perköltség 7.000 euróra emelésétől eltekintve jóváhagyta a fellebbezett ítéletet.

A kérelmezők ezt követően a véleménynyilvánítás szabadságát garantáló 10. cikk megsértésére hivatkozva a Bírósághoz fordultak.

A két kérelmező, Umberto Brindani, a Gente felelős szerkesztője és Renzo Magosso újságíró. Forrás: bit.ly/2NSeGkv

A Bíróság döntése

Az olasz kormány első körben arra hivatkozott, hogy a kérelem kicsúszott a hat hónapos határidőből. Ezzel kapcsolatban a Bíróság felidézte, hogy a határidőt attól az időponttól kell számítani, amikor a kérelmező az utolsó (végleges, ill. jogerős) hazai döntésről tudomást szerez (amikor azt közlik vele). A strasbourgi kérelem benyújtásának időpontja pedig a Nagykamara korábbi döntése szerint a papíralapú kérelem postára adásának napja, amit a postai bélyegző igazol. A Bíróság e szempontokra tekintettel a kérelmet érdemben bírálhatta el.

Az ügyben nem volt vitatott, hogy a kérelmezők elítélése és kártérítésre kötelezése beavatkozást jelentett a véleménynyilvánítás gyakorlásába (hiszen a tilalom és a szankció egyik célja éppen a (további) hasonló közlések megakadályozása). Nem vitatták a felek azt sem, hogy az elítélésre jogszabály alapján, az Egyezmény által elfogadott legitim cél, mások jogainak védelme céljából került sor.

Az ügy kulcskérdése tehát az volt, hogy a véleménynyilvánítás jogába való beavatkozás a legitim céllal arányos volt-e. Az ezzel kapcsolatos általános szempontok tekintetében a Bíróság visszautalt a nagykamarai Bédat-ügy 48. szakaszában kifejtettekre, a sajtó munkájával kapcsolatos aspektusok tekintetében pedig a Nagykamara 2017-es Finnország elleni kulcsfontosságú döntésére.

A konkrét ügyre térve a Bíróság a Thorgeir Thorgeirson-ügyre mutatva leszögezte, hogy az újságíró terroristák általi meggyilkolásával és az ezzel kapcsolatos hatósági fellépéssel foglalkozó riport (legitim) közérdeklődésre tart számot. A sajtó tényfeltáró funkcióján felül a Bíróság az Observer and Guardian-ügyre hivatkozva hangsúlyozta, hogy a 10. cikk védi a közvéleménynek az információk megismeréséhez való jogát is. E szempontok mérlegelése azonban nem tűnt ki az olasz bíróságok döntéseiből, az indokolás csupán a cikk “szenzációhajhász” jellegét hangsúlyozta.

Az olasz bíróság súlyosbító körülményként vette figyelembe, hogy a sértettek a csendőrség tagjaként az állam szolgálatában álltak. A Bíróság ugyanakkor a Busuioc-ügyre mutatva hangsúlyozta, hogy a hivatalos személyeknek e minőségükben a politikusokhoz hasonlóan több kritikát kell tűrniük, mint egy magánembernek. Az olasz bíróságok e szempontokat sem vették megfelelően figyelembe, amikor kizárólag a sértettek oldaláról vizsgálták az ügyet.

A Bíróság értékelésében fontos szempont volt az is, hogy a cikk hangvétele nem volt sértő vagy támadó, a közölt állítások pedig nem minősültek a sértettekre kihegyezett, személyes támadásnak.

(A sajtót eszközül használó személyes támadás ugyanis a nagykamarai Perna-ügyre tekintettel nem érdemes a 10. cikk hasonlóan kiemelt védelmére.) A Kamara figyelembe vette, hogy az érintett írásban a kérelmező jelezte, az írás célja nem a csendőrök becsületének kétségbe vonása, hanem a merénylet körüli körülmények és a csendőrség működésével kapcsolatos kérdések tisztázása.

Azzal kapcsolatban, hogy a kérelmező újságíró mennyiben saját gondolatait, mennyiben a két volt csendőr nyilatkozatait közölte, a Bíróság azt állapította meg, hogy bár a cikkben jelentős részben nyilatkozatok átvételéről van szó, a cím, az alcímek és a bevezető kommentár összességében tekinthető az újságíró saját értékítéletének. A nyilatkozatokat ugyanakkor a cikk pontosan közölte, az értékítéletnek tekinthető kommentár pedig – figyelemmel a Gawęda-ügyre is – nem lépte át a megengedett túlzás határait.

A Bíróság már korábban is úgy foglalt állást, hogy a mások nyilatkozatainak közléséért megállapított újságírói felelősség jelentősen hátráltatja a közügyek megvitatását, így az csak különösen indokolt esetben lehet elfogadható.

Korábbi döntésére hivatkozva felidézte azt is, hogy a közölt nyilatkozattól való formális elhatárolódás sem várható el az újságírótól.

A Bíróság kiemelte, hogy bár a cikkben foglaltak valóban hátrányosak voltak a sértettek közmegítélésére, a cikkben közölt kifogásolt mondatok egyértelműen D.C.-től és nem a kérelmezőktől származtak. E tekintetben a Bíróság úgy látta, hogy mások jogainak védelmét a D.C. ellen indult – és az ő felelősségét meg is állapító – eljárás már önmagában megfelelően szolgálta.

Amikor pedig az újságíró más nyilatkozatát közli, nem az abban foglalt állítások valóságtartalmát kell bizonyítania, hanem azt, hogy jóhiszeműen, a forráskritika szakmai követelményeinek megfelelően járt el.

E körben a Dyundin-ügyre figyelemmel az releváns, hogy tényleges, megfelelően megbízható tények támasszák alá az állításban foglaltakat. Az újságírónak az arányosságra is tekintettel kell lennie: minél súlyosabb az állítás, annál stabilabb ténybeli alap szükséges a közléséhez.

Az ügyben a Bíróság az újságíró által követett (és a felelős szerkesztő által biztosított) forráskritikai szabályoknak eleget tett: D.C. a terroristákat név szerint is említő feljegyzései és feletteseinek küldött jelentése a bírósági szakaszban bizonyítékként is rendelkezésre álltak. A Bíróság ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy az újságírói oknyomozástól nem várható el a bírósági eljárásban megkövetelt mélységű tényfeltárás. Az időmúlás is a véleménynyilvánítás szabadsága felé hat: idővel a forrásokkal kapcsolatos tények bizonyítása nehézzé válik. Ezzel párhuzamosan pedig az érintettek által elszenvedett sérelem is csökken az idő előrehaladtával.

Végezetül a szankció súlyossága is jelentős szempont: a kérelmezőkkel szemben különböző jogcímeken megállapított fizetési kötelezettség százezer eurót meghaladó összegre rúgott.

A Kamara a megfelelő szempontok mérlegelésének hiányára, a prudens oknyomozói tevékenységre és a joghátrány súlyosságára tekintettel egyhangúlag megállapította, hogy az olasz hatóságok aránytalan mértékben avatkozzak be a kérelmezők 10. cikkben biztosított jogaiba. A beavatkozás erre tekintettel nem volt szükséges egy demokratikus társasalomban, így sértette az Egyezményt.

A Bíróság a kérelmezők által nem-vagyoni kártérítésként kért fejenként 15.000 eurót teljes mértékben megítélte, az eljárási költségek ellentételezésére pedig összesen további 3.500 eurót ítélt meg.

Iratkozzon fel hírlevelünkre, és mi hetente megküldjük Önnek a legfrissebb strasbourgi ügyek összefoglalóját!

Címlapkép: Walter Tobagi meggyilkolásáról szóló újságcikk, illetve korabeli képek montázsa. Forrás: http://bit.ly/2Rm8aox

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!